Férje hiába próbálta bekönyörögni őt a házba hol szép, hol durva szavakkal. Magdi csak konokul hallgatott, és a csillagokat bámulta. 63 év – mondogatta magában. Ennyi ideje házasok Istvánnal.
Alig volt 16 éves, amikor hozzáment a férfihoz, vagyis ha pontos akar lenni inkább hozzá menekült. Szegény családban nőtt fel, egy iszákos és erőszakos apával és egy gyenge anyával, aki mindezek ellenére élete végéig szerette a férjét. Amikor meghalt az öreg, Magdi anyja egy este alatt megőszült.
Végül édesanyja is elment. Kérésének megfelelően egy sírba temette az egykori házaspárt, de nem engedte a sírkőre íratni az apja nevét: Kiss István. Gondolhatta volna, hogy nem jó ómen egybekelni egy Istvánnal, de neki minden vágya az volt, hogy eltűnhessen a házból. István a bátyja legjobb barátja volt, pedig szöges ellentétei voltak egymásnak. Míg testvére erős, makacs egyéniség, addig ő kissé kétbalkezes, érzelgős fiú, akiben mégis volt valami megmagyarázhatatlanul vonzó.
Pista hiába volt olyan jóképű és jómódú, Magdi mégsem tudta őt igazán megkedvelni. Végül engedett a sorsnak, vagy amit akkor annak hitt, és hozzá ment Istvánhoz. Gyors és egyszerű esküvőjük volt, még fénykép sem készült. Mintha tudták volna, hogy Magdi nem akar majd emlékezni erre a napra. Aztán megszületett a fiuk, legifjabb István. Pontosan emlékezett a pillanatra, amikor a kezébe adta az ápolónő azt a ronda kis vörös, békaszerű gyereket. Ránézett, és csak annyit mondott: legyen István, mint az apja. Aztán ahogy teltek az évek, halálosan beleszeretett a fiába, és újra édes lett neki ez a név. Családjuk még két kislánnyal gyarapodott, és Magdi élvezte az anyaság minden percét. Egy szenvedélye volt még a családi fészeken kívül, mégpedig az utazás. Végül ez is megadatott neki, férjével sokat jártak csoportos utakra, szinte az egész országot bejárták.
Magdi most a hintaágyon épp az egyik ilyen kiránduláson készült képet szorongatta a kezében: fekete-fehér fotó, rajta csupa mosolygós arc egy régi Ikarusz előtt. Vidám, egykori önmaga nézett vissza rá, fia, István kissé visszafogottan támaszkodott hátul, mellettük a legjobb barátaik, kollégáik. Egy arc hiányzik csak a fényképről, közös barátjuké, Icáé. Az övét ugyanis levágták a képről. Azonban még így is jól kivehető a csinos női test, ami meglehetősen szorosan simul Magdi férjéhez. Évekig fel sem tűnt neki, mennyire közel… Persze, tudta, hogy Istvánnak viszonya van, sokat vitatkoztak emiatt, de jöttek a gyerekek, kisvárosban pedig nem illik elválni. Még szájára veszik a szomszédok! – mondta neki az anyja, amíg élt. Pedig hányszor összepakolt, és elképzelte, hogy új életet kezd a gyerekekkel. Végül soha nem lépett ki az ajtón, az évek egyre múltak, Magdi beletörődött a sorsába.
Ma éjjel mégis előtört belőle ez a furcsa, rég nem tapasztalt fájdalom, amit annyi éven keresztül eltemetett magában. Végül előkereste ezt a képet, és még jobban elszomorította a látvány. Itt ez a fotó, ez a pillanat, ami örökre kimerevedett, miközben az emberek nagy része, köztük a fiai is, már halott. Amint a fényképezőgép zárszerkezete kioldódott, ez is semmivé foszlott, ahogy az akkori boldogság, könnyelműség, a barátai, a fia és a házassága.
Valami megállíthatatlanul elindult benne, és egész éjjel Ica arcát vágta ki minden képből, mintha ezáltal a fájdalmától is megszabadulna. Senki sem tudhatta, hogy ez a kezdődő stroke hatása volt. Most meg itt ül annak a háznak a kertjében, amit kemény munkával építettek, amiben felnevelte a gyerekeit, aztán az unokáit is, és csak arra tud gondolni, hogy megöregedett, és nagyon elfáradt. Az élet is csupán annyi, mint egy fénykép elkészítése: elkattintja az ember, és már vége is.
Végül nem marad más, mint pár örökre megállított momentum, amik aztán bevillannak, amíg utol nem ér a végzetünk.
– István, Pistikém – mondta félhangosan, miközben eldőlt a hintaágyban.
