Mivel foglalkozik egy irodalomtörténész?
Az irodalom történetével. Régebbi magyar vagy világirodalmi szerzőknek a munkásságával, életrajzával, akár társadalmi környezetükkel, családjukkal. Az irodalomtörténésznek az a feladata, hogy az író pályáját, munkásságát, életrajzát felderítse. De nem lehet eltekinteni attól, hogy egy írói pálya lényege mégiscsak az irodalmi mű. Így alapvetően két ágra lehet bontani az irodalmi értelmezést. Az egyik az életrajzi, a másik a szövegszerű megközelítés.
Te melyik irányt képviseled?
Én körülbelül 25 éve kezdtem a munkám ezen a pályán, akkor, amikor ez nem volt trendi, és az életrajzi megközelítési „iskolához” tartozom. Azon belül a 20. századi irodalomtörténettel foglalkozom, elsősorban Kosztolányi Dezső és Radnóti Miklós életrajzával, munkásságával. De dolgozom még a század második felével is, amibe beletartozik Nemes Nagy Ágnes. Illetve épp Pilinszky Jánosról írok egy dolgozatot. Emellett a munkámba beleférnek még régebbi korok, most éppen egy Mikszáth-kéziratól készül egy elemzés. Persze, egy eddig nem ismert darab. Itt ez a dokumentum jelenti az irodalmi személyességet.
Mit értesz ez alatt pontosan?
Az irodalmi személyesség kutatása az életrajzi kutatásokon belül az az alágazat, ami az olyan dokumentumokkal foglalkozik, amelyek az író életrajzát kutathatóvá teszik. Ilyenek például a dedikációk, a levelek, a könyvbejegyzések, a fényképek. Mindenféleképpen olyan darabok, amik személyesen kötődnek az adott szerzőhöz, és sok esetben máshoz is.
El se tudom képzelni, milyen érzés lehet, amikor egy író olyan oldalát vagy életszakaszát ismered meg, amit előtte senki.
Baromi jó érzés! (nevet) Tényleg olyan, mint amikor szimatot fog egy kutya, és utána forró nyomon megy. Ezek a jó esetek. Amikor rá lehet állni egy csapásra és addig menni, amíg feltárul előtted egy olyan új univerzum, a tudásnak egy olyan szelete, ami korábban nem volt ott. Például amikor megtalálsz egy hagyatékot. Onnantól kezdve már lubickolsz benne. Inkább az a nehéz, amíg eljutsz oda.
Téged mi vitt erre a pályára annak idején?
Eredetileg írónak készültem. Jelent is meg két prózakönyvem fiatalabb koromban. Majd az egyetemi évek során jött egy olyan helyzet, ahol döntenem kellett, hogy író vagy irodalomtörténész leszek.
Emlékszem egyébként a fordulópontra. Amikor Olasz Sándor irodalomtörténész, a Tiszatáj akkori főszerkesztője az ifjúsági és gyermekirodalomról állított össze egy tematikus számot, kért tőlem egy dolgozatot. Akkor már posztgraduálisan lébecoltam az egyetemen. Elkezdtem nézelődni otthon a könyvespolcomon, és megtaláltam Kosztolányi Dezső Aranysárkány című regényének ifjúsági változatát. Először azt hittem, hogy valószínűleg sok embernek megvan ez a kötet. Aztán ahogy elmélyültem a témában, egyre inkább arra jöttem rá, hogy ezzel még senki nem foglalkozott. Ezt a könyvet mintha kitörölték volna az életrajzból, az életműből, az irodalomtörténetből. Ekkor ismertem fel, hogy ha van egy ekkora nagyságú költő, mint a Kosztolányi, akiről még mindig lehet relevánsan újat mondani, akkor valószínűleg ez az összes többi szerzőre is igaz.
Mit okozott akkor mindez benned?
Ahogy ezt követően elkezdtem nézelődni, rögtön az irodalomtörténészi elmélkedésem elején, találtam egy ismeretlen Nemes Nagy Ágnes-regényt, és egy kiadatlan Móricz Zsigmond-drámát. Hamar felismertem, hogy nem mindent írtak meg az elődök. Ez egy pozitív megerősítés volt, és a munka során tudatosult bennem, hogy igen, én ezzel akarok foglalkozni. Alapvetően kíváncsi természet vagyok, az új dolgokat szeretem, nem egy agyonelemzett műről elmondani a huszadik olvasatot, hanem lehetőleg valami ismeretlenről az elsőt. Sokan vannak a szakmában, akik elolvasnak két könyvet, és írnak egy harmadikat belőlük. Én inkább kutatni szeretek.
Melyik az a kor, amelyikben szívesen élnél?
Nem véletlenül foglalkozom íróként és irodalomtörténészként is a Nyugat-korszakkal. Főleg a 20. század első fele az a kor, ami engem a legjobban érdekelne. Van egy ilyen nosztalgikus vonzódásom a régi kávéházi hangulat iránt. Hogy az milyen nyugis volt: leültek az emberek beszélgetni, kávézni. Léteznek is ilyen tévhitek, hogy akkoriban lehetett kézirattal fizetni. 1912 környékén, ha bementél a New York vagy a Central kávéházba, akkor ott volt Osvát Ernő, Karinthy Frigyes. De ugyanilyen pezsgő lehetett a ’30-as években! Bár akkor már borongósabbá kezdenek válni a dolgok. Aztán ott van a Nyugat harmadik nemzedéke is. Akkor is voltak összejárások. Jó lett volna látni az Ilkovics cukrászdában, ahogy sütizik Radnóti.
Vannak olyan irodalmi szereplők, akiket kiemelnél, mert a munkájuk nagy hatással volt rád?
Először mindenképp a két mesteremet illik megemlíteni: Ilia Mihályt és Lengyel Andrást. Ilia tanár úr egyetemi éveim meghatározó tanára, de már azelőtt az volt, hogy egyetemre kerültem, mert annyit hallottam róla, még Gyomán is, ami persze nem véletlen, hiszen ő fogalom a magyar irodalomtörténetben. A napokban pont találkozom vele, olvasnivalókat cserélünk majd. Lengyel András irodalom- és művelődéstörténész, tőle pedig a szakmának az apró csínját-bínját tanultam meg.
18 évesen megkerestem Esterházy Pétert levélben. Többszöri levélváltás után hívott, hogy ebédeljünk együtt. Tőle is nagyon sokat tanultam. A levelezésünk és a beszélgetéseink szintén fontosak voltak. Például az előbb említett ebéd után elköszönéskor az Astoria metrómegállónál váltunk el. Ott megkérdezte, hogy olvastam-e az Iskola a határon című könyvet Ottlik Gézától. Mondtam, hogy nem. Akkoriban még nem volt a tananyag ez a regény. Ő feladta házi feladatnak, és kért, hogy legközelebb számoljak be belőle. Elolvastam, a könyv persze erősen hatott rám. Ezt is többek között Péternek köszönhetem.
Ez nagyon kedves emlék, gondolom becsben is tartod.
Eléggé, igen.
Ha már emlék, a munkádban hogyan jelenik meg a nosztalgia?
Két részről. Egyrészt az irodalmi művekben, amikkel foglalkozom. Ott van Krúdy Gyula, akiről mindenki tudja, hogy írásának alapvető tónusa a nosztalgia. A 20. században a 19. századról ír, nosztalgikus hangvétellel, a régi, nyugodt békés világról. Kosztolányi is a múltról ír, de számára a gyermekkor volt nagyon fontos, mert akkor éljük a teljes életünket.
Ha összehasonlítjuk a 19. század végi, Millennium előtti és a mostani vidéki vagy fővárosi életet, érthető, hogy a mai rohanó világban úgy gondolunk erre a korra vissza, hogy akkor milyen nyugodt volt minden. De a sokak által szidott, ugyanakkor sokak által nosztalgiával emlegetett Kádár-kor is lassabb és kiszámíthatóbb volt, mint a mai. És persze jó az előző századeleji kávéházi, nagyvárosi nyüzsgésről is olvasni, mert az teljesen más, mint a mostani. Azok a művek, amikkel én is foglalkozom, például Esti Kornél vagy Karinthy Frigyes írásai, ekkor születtek. De megjelenésük óta eltelt 100-120 év, így akár már ezekre az időkre is bizonyos történelmi nosztalgiával lehet gondolni. Vagy hogy közelebbi példát említsek: a gyerekkorom, a hetvenes-nyolcvanas évek gyerekkönyveire.
Szóval ez az egyik oldala: amikor régi könyvet olvasunk, akkor bele kell, hogy helyezkedjünk valamennyire. Így szembesülhetünk azzal, hogy mennyire másik világ volt, más életritmus. És tényleg nem kell olyan messzire menni az időben, tökéletes példák Mándy Csutak-regényei vagy a Vakáció a halott utcában, Csukástól.
És mi a másik?
A kutatásaim, amik az életrajzi személyességre utalnak. Azt veszem észre, hogy irgalmatlanul megnőtt az érdeklődés ezek iránt. Volt itthon 25-30 év, amikor a szövegszerű olvasás volt népszerű. Akkoriban erősen támadták a szövegek életrajzi megközelítését. De az olvasókban megmaradt az érdeklődés. Nem feltétlenül értették azt a rengeteg idegen szóval megírt szakirodalmat, amit nekünk is tanulnunk kellett az egyetemen. Mindig ott volt bennük a kíváncsiság arra, hogy hogyan éltek az emberek, milyen volt az életük.
A Nyugat és a mai korszak között viszont az a különbség, hogy teljesen megváltozott az írástechnológia. Akkor majdnem mindenki kézzel írt, aztán váltottak írógépre, de még mindig papír alapon történt az írás. Mára ez a kézzelfogható dokumentumjelleg kikopott. Az én kutatásaim alapja viszont, hogy a kézirat nemcsak egy szöveg hordozója, de az irodalmi személyességnek is része. Ugyanide tartozik a dedikáció is. Ezen a területen a mai olvasó már úgy látja a régi dolgokat, mint egy elveszett érték. Nem véletlen, hogy kortárs költők kéziratát is elkezdték árverezni, azoknak is lett egy gyűjtőrétegük, pedig nem a régi korszak költőihez köthetők.
Mit gondolsz, mit veszít az irodalom azzal, hogy egyre jobban kikopik a kézírás?
Az, hogy megszűnt a szerzői kézirat, az irodalomtörténészeknek és az irodalmi muzeológusoknak is legfájóbb sebük, ami az utóbbi 20 évben keletkezett a digitális technika nyomán. Ez sajnálatos, de legalább következetes. A kőtáblák is így tűntek el a pergamenek megjelenésével, a kódexek a nyomtatással.
A digitalizációval elvesznek a szövegváltoztatások, ezáltal el fog veszni mondjuk úgy, hogy az irodalomtörténetnek és a textológiának az egyik fő forrása. Nagyjából csak azzal lehet számolni, ami megjelenik. Ha ideális esetben ránk marad a szerzői kézirat – mondjuk nem tudom, hogy van-e még olyan szerző, aki kinyomtatja magának és kézzel javítja -, az mindent vinni fog!
De felmerül még a kérdés, hogy hogyan tároljuk a digitális szövegeket? Vannak szerzők, akiknek olyan adathordozón vannak az írásaik (például floppy), amiket ma már nem használunk. Már CD-t se, ugye. Ha ilyen ütemben változik a technika, mi lesz 20 év múlva?
És ide tartozik még, hogy mi számít publikációnak? Egy Facebook-poszt is lehet irodalmi alkotás? Ezzel mostanában sokat foglalkoznak a szerzői joggal foglalkozók. Megjegyzem, a posztoknál a hozzászólások textológiai szempontból hálásabbak, mert ott nyomon lehet követni a módosításokat. (nevet) Ötven év múlva már lehetnek olyan kötetek, hogy XY író összegyűjtött posztjai és válogatott kommentjei. (nevet)
De szerencsére mindennek ellenére jelenleg is ugyanúgy pezseg az irodalom, mint 100-200 évvel ezelőtt, csak most már digitális platformokon is.
Szerinted az online paltformokon való publikáció milyen hatással van az irodalomra nézve összességében?
Tény, hogy felhígult az irodalom, de az íróknak és a kritikusoknak az a szerepe, hogy orientálják az olvasókat. Erre ma már sokkal többféle lehetőség van, mint korábban. Régebben ott ült Bálint György a Pesti Napló szerkesztőségében és minden nap megírt egy kritikát. Ma már vannak youtuberek, influenszerek, könyves és videós blogok. Nekik is megvan a jogosultságuk. Minden, ami irányítja a figyelmet, az jó. És még így is megvan a mainstream, az olvasók így is tudják, hogy mi az. Vannak és lesznek is olyan folyóiratok, könyvkiadók, értelmezők, szerzői csoportosulások, akikre mindig figyelni fognak. És vannak ilyen szerzők is. Ha mindenki megtalálja a saját olvasóját, az jó. Csak valaki több olvasót talál magának, mások kevesebbet. Ez a jelenség korábban is volt: a Nyugat-korszakot tekintve 10-15 szerzőre hivatkozunk, és mindenekelőtt Ady Endrédre. Pedig rajtuk kívül is rengeteg író volt, csak kevesebben olvastak például Lux Terkát vagy Szekula Jenőt.
Te egyébként szeretsz nosztalgiázni?
Én már vagyok olyan idős, amikor ez megengedett. (nevet) Nemrég voltam egy osztálytalálkozón, ami semmi másból nem állt, csak a tömény nosztalgiából. 33 éve nem látott emberekkel jöttünk össze, és leginkább nem is arról beszéltünk, hogy kivel mi van most, hanem régi közös emlékeket idéztünk fel. A nosztalgia erre is jó, hogy megszépíti a régi emlékeket. Amikor egyszer megvertek a biciklitárolóban, nyilván akkor bőgve meséltem otthon, most meg röhögve dumáltuk ki azokkal, akik elkövették.
Szóval magánemberként gyakorlom, élem az osztálytalálkozókat, a régi ismerősökkel való találkozást. Szokták azt mondani, hogy minél öregebb az ember, annál többet nosztalgiázik. Hát ezt sajnos érzem. Holott persze tudjuk, hogy ezek irreverzibilis dolgok, nem visszafordíthatók, úgysem leszünk újra általános iskolások.
Igen, de mégis jó ebből erőt meríteni, ezekben néha kicsit megkapaszkodni.
Persze! És abban tényleg igaza van Kosztolányinak, hogy a legteljesebb életünket a gyerekkorunkban éljük, és legszívesebben tényleg mindenki arra emlékszik vissza. Szoktunk is versenyezni, hogy kinek mikorról van az első emléke. Ki emlékszik az általános iskolára, óvodára, bölcsödére. És ott vannak a kapcsolatok! A régi ismerősök szoktak a leginkább megmaradni: életre szóló barátságok, szerelmek. Ezek tudják végigkísérni élete során az embert. Feltéve persze, ha emlékszünk rájuk. (nevet)
Bíró-Balogh Tamás bemutatkozását a magazinon itt olvashatjátok.
