fbpx
A hónap témája az elfogadás, így gondoltam illene írni valamit nekünk is a témában. Hiszen úgy hiteles igazán egy újságíró, ha ő is bele adja saját magát. Gondoltam én. Aztán napok teltek el és semmi.
HIRDETÉS
HIRDETÉS

Őszintén szólva, nagyjából az elmúlt két évben úgy érzem magamat, mint akit bezártak egy kis akváriumba. Hallom és látom, hogy mi történik körülöttem, mégis, valahogy úgy érzem, hogy nem vagyok jelen. Nincs közöm hozzá.

Pont így éreztem magamat, amikor az elfogadás témáján agyaltam. Értem, mit jelent, gondolataim is vannak róla, de amikor arra kerülne a sor, hogy leírjam  hányadán is állok vele, akkor közhelyek vagy a nagy büdös semmi jut eszembe.

Én pedig utálom a közhelyeket, az unalmas, semmitmondó frázisokat. Írhatnék arról, hogy mennyit fejlődtem abban, hogy elfogadjam a testemet, ami igaz is, de úgy érzem, jelenleg nincs ebben semmi új, vagy plusz, amit ne írt volna már le előttem száz másik, sőt, van, aki sokkal jobban is tette. Ajánlom például Dóri írását.

Aztán elkezdtem inkább azon agyalni, mi lehet emögött a fentebb említett bénító érzés mögött. A terápiám során, amiről már meséltem nektek, elég sokszor sorra vesszük, mik okoznak nekem nehézséget. Nyilván ez rávilágít a gyengeségeimre is, pontosabban azokra a tulajdonságaimra, amiket én nem találok annyira kívánatosnak.

Lehet, hogy túl sokszor burkolóztam ilyenkor az elfogadással. Hogy én ilyen vagyok, vagy mindig találtam valami külső tényezőt, ami felmentett. De soha nem néztem igazán szembe azzal, mi az, ami szerintem kevésbé kedvelhető bennem, vagy amin bőven lehetne még dolgozni.

Sokszor vagyok lusta és szörnyen türelmetlen, ezáltal pedig néha hanyag. Egyre többször kapom magam azon, hogy utólag visszanézve már zavar, hogy miért nem tudtam egy kicsit jobban átgondolni valamit. Lehet ez cikk, főzés, munka, emberekkel való kommunikáció, tényleg bármi. Mindig mindent azonnal akarok. 

Például a covid alatt újra rákaptam arra, hogy rajzoljak és tényleg, napi szinten az életem része lett. Na én pár papírra való pingálás után már azt akartam, hogy milyen jó lenne, ha tudnék mondjuk ezzel pénzt keresni, meg akár híres is lehetnék, ha már itt tartunk. Egyből száz lépcsőfokot ugrottam fejben, és elkezdtem ontani magamból a szarabnál szarabb alkotásokat.

De ugyanez igaz a magazinra is sokszor, ha nagyon őszinte vagyok. Ha nem lenne mellettem ez a két nőszemély, akkor lehet már a földbe állítottam volna az egészet. Mert miért nem olvassák többen? Miért nem pörög jobban és hol vannak a milliomos befektetők?

Persze, még sok mindent fel tudnék sorolni, de a napi aktualitásom most pont ez, és úgy érzem épp adott minden, hogy most tanuljak ebből. Az elfogadás szuper dolog, és én is nagyon pártolom, sőt, igyekszem gyakorolni is, és felismerni a saját határaimat.

De a beletörődés már más tészta. Amikor mindenhez úgy állsz, hogy hát ez van, nem tudok mit csinálni, akkor jön az önismétlés. Az újabb körök, ugyanazok a pofonok, amik mint egy önigazolásként belelöknek újra a már ismert szarba.

Hogy van-e ennek a cikknek értelme? Lehet nincs. Ismét csak közhelyeket puffogtatok? Simán megeshet. De a magazin nekem egy olyan hely, ahol végre ezt megtehetem, és remélem, hogy elér egy-két olyan emberhez, aki mondjuk magára ismer.

Nem vagyunk tökéletesek, nem is kell annak lenni, de törekedni kell a fejlődésre a határaink elfogadása mellett. Ha pedig egy probléma századszorra is előkerül az életedben, akkor lehet nem árt, ha kicsit jobban a mélyére ásol.

Kapcsolódó cikkek