Most, amikor épp a költözés kellős közepén van, semmi másra nem vágyik, csak egy kis csendre. Ha most leszáll – gondolta – pont haza tud menni a régi lakásba a futó cuccaiért, viszont ha tovább megy, akkor meg pont lerakja otthon a troli, az új háznál. Furcsa kettősség ez a kétlakiság. Haza, otthon, itthon, csak ízlelgeti ezeket a szavakat. Milyen szép és kifejező ez a magyar nyelv. De akkor most hol is van otthon?- vetődik fel benne a kérdés.
Persze, ott vagy otthon, ahol szeretnek. Jól ismeri már ezeket a frázisokat. Amikor felköltözött a nagyvárosba, sokkal inkább az otthonának kezdte érezni a családi fészket. Csodákra képes a távolság. Aztán amikor eladták a családi házat, hirtelen a semmi közepén találta magát. A vidéki lakás pedig üresen, csupán emlékek helyszíne lett.
Jól emlékszik az első budapesti éjszakájára abban a kis lyukban, ahol hárman szorongtak. Télen hideg, nyáron forró és nagyjából 1 perc jutott mindenkire fürdésnél, mert olyan hamar fogyott el a meleg víz. Mégis, azóta sem volt olyan boldog, mint akkor. „A felnőtt életem első napja” -gondolta, miközben a papírvékony és gerinctörő kihúzhatós kanapén próbált feküdni. Furcsák voltak még a zajok, a fények, minden más volt, mint otthon. Végül alig aludt, egész éjjel a főiskolára vezető utat mondta fel magában: „felszállok a 4-6-os villamosra, onnan Margit híd, budai hídfő, aztán felszállok a hévre.” Hév, előtte még villamost sem látott, csak képen. Aztán hamar beleszokott, most már bárhonnan hazajut. Na, tessék, már megint ez a haza, bosszankodott magában.
Most nagyon irigyelte Dorothy-t az Ózból: jól jönne neki is az a rubintpiros cipő és nem csak azért mert erősen megcsappant a bankkártyája. Milyen egyszerű lenne összecsapni, aztán hopp, már otthon is lenne. Neki viszont most csak piros troli jutott, a döntés pedig az ő kezében van.
A mellette lévő ülésre pillantott, ahol az eddig magában bőszen káráló néni ült, azonban most teljesen kisimultan, szinte mosolyogva figyelte az előtte lévő babakocsiban alvó kisbabát. Egyből nagymamája jutott eszébe, és a nagyszüleinél töltött nyarak. Ilyenkor mindig átjárta valami megmagyarázhatatlan boldogság: a végeláthatatlannak tűnő szünidő, a forró nyár, az örökké kilyukadó pöttyös labda, az egy használat után leeresztő minimedence, a kert, a sok nevetés. Otthon-mormogta magában. Talán ez volt az utolsó pillanat az eddigi életében, amikor pontosan tudta, hol is van az a bűvös hely. Az emlékképek és az illatok megkoptak, már a hangokat is alig-alig tudta felidézni, csak az érzés, az égett bele menthetetlenül a lelkébe. Tudta, bárhol, bármikor felismerné, ha újra találkozna vele.
Már épp belesüppedt volna ebbe a meleg, biztonsággal teli érzésbe és gondolatba, amikor egyszer csak kinézett a troli ablakán. A megállóban ott állt Ő és egy lány kezét szorongatta. Annak a lánynak a kezét, akire ő hetekig gyanakodott, persze Ő égre-földre esküdözött: csak barátok. Ismeri az ilyen barátokat és tessék, igaza is lett. Elfogta a gyomorgörcs, erősen becsukta a szemét, látni sem akarta őket. Mindenáron vissza akarta hozni a nemrég még őt körbeölelő boldogságot. De az elillant, a kis párral együtt, akik magukkal vitték az egykori új otthon ígéretét. Anna végül döntött: nem megy futni, majd inkább máskor.
