Nem kell túl nagy erőfeszítés ahhoz, hogy körbejárjam ezt a kicsivel több mint 60 négyzetmétert. Két szoba, amerikai konyha, előtér. Állna az ingatlanhirdetésben, ha valaha is feladtuk volna. Helyette mindenki kapaszkodott ebbe az egykori állandóságba.
Mégiscsak itt nőttünk fel, ki tudja, mit tenne vele egy idegen. Így inkább hagytuk, hogy az idő egye meg.
Minden helyiséget gondosan áttakarítok, és közben a kezembe veszem a gyermekkorom emlékeit. Valami furcsa tál, amit egy erdei táborban készítettem, emlékszem mennyire fájt a fejem aznap. Sírva hívtam anyát, hogy mit kell ilyenkor csinálni, nem bíztam abban, hogy a szüleimen kívül mások is meg tudják oldani a problémámat. Vagy akár én magam. Akkoriban rendszerszerűen, minden nap, ugyanabban az órában kezdett hasogatóan fájni a fejem. A pszichiáteremnek biztos lenne erre pár teóriája, majd talán megemlítem neki.
Szépen haladok a lakásban tovább, és egyre inkább kezd az egész hasonlítani régi önmagára. A falról persze hiányzik a madárkalitka, és az örökké csipogó kis papagájok belőle. Tényleg meg lehet szokni, nekünk egy idő után fel sem tűnt, hogy be nem áll a szájuk. Vagyis a csőrük. Egy pillanatra elmerengek a hiányzó tárgy helye alatt. Már egyetemista voltam, amikor az utolsó papagájunk is elpusztult. Megvárta, amíg hétvégre hazamegyek, és csak azután múlt ki. Apával, ahogy szoktuk, őt is a ház előtti tuja tövébe temettük el, majd pár másodperc csenddel adóztunk az emlékének. Reméltük, hogy éjjel egyik arra járó macska sem fogja kikaparni szegény Matildot.
Anyáék szobájával végzek a leghamarabb, ott szerettem mindig a legtöbb időmet tölteni. Szerettem gyerekként a felnőttek körül sündörögni, belehallgatni a beszélgetésekbe, amikből sokszor egy kukkot sem értettem. Jó volt belesüppedni a sok nevetésbe, abba a biztonságos közegbe, amiben nem kellett egy szót sem szólnom, elég volt jelen lennem.
A konyha talán a legnagyobb falat, ott aztán akad mit letakarítani. A sütőn ott virít minden elégetett palacsinta, elrontott sütemény, amivel az évek alatt próbálkoztunk. Apa agyvérzése után a konyhában talált újra önmagára, mi pedig készséggel lettünk a kis kuktái a nővéremmel. Kevertük a habot, diktáltuk a receptet és röhögve fintorogtunk, ha valami nem sikerült túl jól. Idővel persze jöttek a sikerélmények is.
Nem kerülgethettem tovább, muszáj volt a gyerekszoba környékére is rászánnom magam. Nappali fényben sokkal barátságosabb az egész. Olyankor ott virít a ballagási csokrom közvetlenül a piramisos társasjáték mellett. Ismerős színek, szagok, matériák. Itt tologattam cipősdobozban a barbikat, miközben azt képzeltem, hogy a legmenőbb kocsival furikázom őket. Ebben a szobában sírtam kamaszként az összes fiú miatt, akibe éppen az adott héten szerelmes voltam. Aztán itt csomagoltam össze az életemet, hogy elkezdjem valahol máshol.
Soha nem tudtam jól aludni ebben a szobában. Ahogy leszállt az éj, és sötétbe borult, az egész helyszín energiája megváltozott. Nem találtam a kapaszkodót. Úgy éreztem, olyan dolgok vesznek körül, amiket nem tudok irányítani. Furcsa neszek, nyomásérzés, azóta is lámpafénnyel alszom csak el ott. Mintha a sötét táptalajt adna az ember minden félelmének: bizonytalanság, magány, fájdalom csoportosul a vakító feketeségben. Ilyenkor nem mindig tudjuk, mi a valóság, és mi a képzelet. Összemosódnak a határok, hiába szokja meg idővel a szemünk a szürkeséget.
Ideje rendbe rakni ezt is, gondolom magamban. Szélesre tárom az ablakokat és az ajtót, átengedem magamon a frissességet. Először megborzongat az érzés, de aztán újra otthonra találok benne. Ahogy helyére rakom a dolgokat, kezembe kerül az egyik régi naplóm. A gyermeklelkű énem gondolatnyomatai. Tarkóütésként tör rám újra azoknak a magányos napoknak az emléke, amikor körmölöm a sorokat. Mindenkit ellökök magamtól, de közben szomjazom, hogy ők közel akarjanak jutni hozzám. Nem jönnek. Szépen összerendezem a füzeteket, leporolom és a helyére teszem őket. Már tudom mi a dolgom.
A maradék időben már a lakáson kívül kalandoznak el a gondolataim. Eszembe jut, amit nemrég olvastam egy szerencsesüti üzenetben. ”Ha megtaláljuk önmagunkat, bárhol otthon tudunk lenni.” Néha nem várt helyekről érkezik a megerősítés. Évek óta kergettem az érzést, ami azt hittem, ott szunnyad egy kedves plüssben, vagy a nagyszüleim kertjében, ami már nem is létezik. Pedig én vagyok csupán, és lehetek az otthona saját magamnak: akkor már nem számít se az idő, se a tér, hogy nappal van vagy éjszaka. Akkor nem érnek el az ijesztő árnyak sem, ahogy annó az ébren töltött estéken.
Lassan végeztem, tör rám a felismerés.
Elégedetten csuktam rá az ajtót a gyerekkoromra.
Borítókép: art studio Agrafka (@art_studio_agrafka)
