Mikor elkezdtem a középiskolát, én már akkor tudtam, amint kezemben tarthatom a bizonyítványomat mit fogok kezdeni az életemmel. Eltökélt szándékom volt, hogy repülőre szálljak és meg se álljak Londonig. Ott szerettem volna élni és dolgozni. Mivel csecsemő és gyermeknevelő gondozóként végeztem, így természetes volt, hogy au pair leszek. Majd ahogy lenni szokott az élet egy picit átírta a történetemet. De milyen jól tette. Elkezdtem dolgozni egy családnál, mint babysitter, akiknek a mai napig rengeteget köszönhetek, és akikkel, 11 éve töretlen a kapcsolatom. Általuk megismertem az egyik nagyon kedves barátjukat, aki láss csodát épp akkor keresett au pairt a kisfiához. Mondanom se kell, hogy abban a percben milyen boldog voltam, hogy lehet épp most fog valóra válni az álmom. Majd így is lett.
Új élet= London
Nem sok gondolkodási idő után 2012. október 12-én, 22 évesen ott álltam Budapesten a Ferihegyi repülőtér bejárata előtt, kezemben az útlevelemmel. Édesanyukám kísért fel és a mai napig emlékszem az érzésre, ami akkor átjárt. Iszonyatosan nehéz volt búcsút vennem tőle, hiszen 22 év után kirepültem az ő gondoskodó kezei alól. Szerintem nem sírtam annyit, mint akkor. Tudtam, hogy attól a perctől kezdve, amint belépek a biztonsági ellenőrzéshez megváltozik minden.
Ahogy sétáltam a repülőhöz mindenem remegett az izgatottságtól. Életemben akkor repültem először. Maga volt a csoda. 2 óra elteltével pedig landoltunk. Megérkeztem abba az országba, ahova már olyan régóta vágytam. Majd elindultunk a kedvenc városom felé, Londonba. Nagyon furcsa volt az első pár hónap a családom nélkül. Ez volt az első karácsony, amit a szüleim nélkül töltöttem. Nagyon nehéz időszak volt lelkileg. Imádtam a családot, ahol laktam, de mégis hiányzott az otthonom. Az elején meg voltam szeppenve, főleg, hogy több millió ember sétál megállás nélkül az utcákon. Megszámolni se lehet hányféle országból élnek ott emberek.
Mindenki vidám, jókedvű, gyönyörű parkok mindenhol, ahol amint kisüt a nap, úgy kell vadászni egy szabad helyet a fűben vagy egy padon. Mert az emberek imádnak a parkokban uzsonnázni, beszélgetni, sörözni, olvasni, napozni, vagy csak pihenni egy fél órát az ebédszünetében. Vagy mókust etetni, ha nem bújnak el éppen.
Ami a leghihetetlenebb volt számomra, hogy amíg mi magyarok ítélkezünk, megnézzük a másikat az utcán, addig odakint, ha te mész neki valakinek véletlenül a boltban, ő kér elnézést. Ha pizsamában szeretnél bemenni a boltba, nem fognak végig nézni rajtad és kinevetni. Nem kell elrejtened az igazi énedet. Igazából könyvet is írhatnék arról milyen volt az élet Londonban, de röviden csak úgy jellemezném, hogy olyan volt számomra, mint egy varázslatos mesefilm, amiben én voltam a főszereplő. Egy fiatal lány, aki valóra váltotta az egyik álmát. A legszebb pillanat mégis az volt, amikor megvettem Anyukámnak a repülőjegyet, ő pedig életében először repülőre szállt és kijött hozzám. Hálás vagyok a sorsnak. Hálás, hogy azáltal, hogy külföldön élek, nem csak az én vágyaimat, de a szeretteim kívánságait is teljesíthettem.
Egyik ilyen volt, amikor Anyukámat elvittem a Buckingham palotába. Ahogy sétáltunk odabent, majd egy fotó erejéig megálltunk, ránéztem és láttam, hogy könnyes lett a szeme. Ott akkor megfogadtam, jöjjön bármilyen vihar, túlélem. Az ilyen pillanatokért érdemes szenvedni. Varázslatos volt az az időszak. Szerencsésnek mondhatom magamat, mert olyan élményekben volt részem, amelyekről előtte csak álmodozni mertem. 6 év 9 hónapot éltem Londonban. Ez idő alatt nagyon sok mindent megtanultam. Elsősorban azt, hogy jöhet bármilyen akadály, vagy nehézség, nem adhatom fel. Voltak ez idő alatt bőven hullámvölgyek, hullámvasutak, zakatoló vonatok, tornádók, zivatarok, de volt napsütés, szivárvány, kivirulás, ragyogás.
Új kalandok
London megtanított felnőtté válni, elengedni, megbocsátani, újra merni, hinni. Nehéz szívvel hagytam hátra azt az országot, ahova annyi emlék fűzött. Az új úti cél pedig Svájc volt. Minden szempontból különbözött Angliától. Már csak azért is, mert nem beszélek németül csak angolul. Az ott élő emberek pedig nem igazán szerették, amikor arról kérdeztem őket tudnak- e angolul. De feltaláltam magam, mint általában szoktam. Ha lábbal nem is, de kézzel mutogatás akadt egy párszor. Mit szerettem Svájcban? A tájat. Azt, hogy bárhova mentél hegyek és tavak voltak mindenhol. Ott szoktam rá a futásra is. Volt egy bevált helyem, ahol futás után, leültem egy kis piros padra, figyeltem a tájat a lelkem pedig megnyugodhatott.
Szerettem Svájcban, hogy nyugodt volt és csendes. 9 hónapot éltem ott, de kalandos időszak volt, az egyszer biztos. Majd jött a vírus, ami megváltoztatott mindent. Akkor ott volt egy kis törés az életemben és sokévnyi külföldön töltött idő után 2020-ban hazaköltöztem Magyarországra. Nem igazán tudtam hol a helyem. Nem úgy történtek a dolgok, mint ahogy azt szerettem volna, ezért tavaly 2021-ben úgy döntöttünk a párommal, hogy Hollandiában folytatjuk tovább az életünket. Hollandia megint egy teljesen más ország. Most biztos felteszitek magatokban a kérdést, na, megint minek ment ez a csaj egy olyan országba, ahol nem az angol a fő nyelv? Meg kell nyugtassak mindenkit, hogy itt nem néznek ránk szúrós szemmel, ha nem hollandul kérdezek valamit. Nagyon kedvesen minden tőlük telhetőt megtesznek, hogy segíteni tudjanak. Nyitottak és barátságosak. A táj, a városok és az egész ország csodálatos. Nem hiába hívják a tulipánok földjének. Imádok az erdőben sétálni, ahol csend, béke, nyugalom vesz körül, és nem hallani mást, csak a madarak csiripelését.
Tudjátok, nagyon sokat gondolkoztam és tettem fel magamnak a kérdést, hogy miért vagyok külföldön? Miért nem megyek haza, ahol a családom, a barátaim vennének körül. Majd amikor 1 évet otthon laktam, valami furcsa érzés kerített hatalmába. Azt éreztem, hogy hiába vagyok otthon, mégsem vagyok felhőtlenül boldog. Nemrég pedig a választ is megkaptam a kérdésemre, ami már oly régóta foglalkoztat: vajon nekem tényleg külföldön kell élnem? Találkoztam egy nagyon kedves asztrológus hölggyel, aki elmondta, hogy nekem külföld van megírva abban a bizonyos nagy könyvben. Megnyugvás volt a lelkemnek, de valahol mélyen, legbelül már régóta éreztem, hogy nem hiába szálltam fel 2012-ben arra a repülőgépre.
Sokan felteszik nekem a kérdést: biztos, hogy jól érzed magad odakint? Nem tervezel hazajönni? A válasz egyszerű: nem. Bármennyire nehéz volt, embert próbáló, lelkileg és fizikailag is az elmúlt 9 év, nem csinálnék vissza semmit. Talán némelyik döntésemet kétszer is meggondolnám, de ugye hibáiból tanul az ember. Amire azonban a mai napig büszke vagyok, hogy a legnehezebb pillanatokban sem adtam fel, a végsőkig kitartottam. Amikor 22 év után az első karácsonyi ünnepeket töltöd a családodtól távol, és amikor kibontod a képeslapot, amit Anyukád küldött neked és te csak órákon át sírsz. Vagy amikor hosszú idő után menyasszonyként lemondasz mindent és bezárod azt a kaput, majd állsz a nappali közepén, hogy akkor hova tovább, a következő pillanatban pedig egyedül dobozolsz és már az autóban ülsz és költözöl. Sokan azt gondolják, milyen jó neki kint él külföldön. Igen, jó nekem, de itt se könnyű ám az élet. Távol a családodtól, próbálni helytállni, miközben folyamatosan kapod a pofonokat az élettől. De szerencsére már megtanultam elugrani előlük.
Érzem, hogy ha lassabban is, de meg fogom találni a számításaimat. Addig pedig türelemmel lépkedek a lépcsőfokokon, bízva önmagamban, mert, ahogy Anyukám szokta mondani: „egy biztos kislányom, bárhova is sodor téged az élet, te a jég hátán is meg fogsz élni.”
Fotók a szerző tulajdona
