És rájöttem, hogy most is sok esetben mások mondják meg mit tegyek: a munkahelyem, a társadalom, az adott kormány és még sorolhatnám. Mert az élet nem úgy működik, ahogy gyerekfejjel elképzeltük. A felnőtteknek nincsen teljes szabadságuk, sőt, sok esetben sokkal több béklyó köti őket, mint a gyerekeket. Az is teljesen természetes, hogy ezt kicsiként nem látjuk és nem értjük. Nem is kell.
Nem tudom, mikor jött el nálam az a pont, amikor elkezdtem félni a felnövéssel járó felelősségtől, vagy úgy ámblokk az egész felnőttségtől. Talán fel sem fogtam, hogy ez a problémám, csak azt éreztem, hogy valami nem okés.
Hogy nincs kedvem ehhez az egészhez. Szívesebben venném, ha kicsit most mást döntene helyettem, ha nem az én vállamat húzná ez a sok felelősség. Egyre többször, még az álmaimban is visszaköszönt, hogy a régi, gyerekkori környezetben vagyok, ahol anyáék fiatalok, én is kicsi vagyok, mamáék pedig még élnek. Szinte fájt felébredni.
Mindez egy időben kezdődött azt hiszem a hipochondriával, és a haláltól való félelemmel. Így nézve, van benne ráció. Felnőni, felnőtté válni, aztán szépen lassan elmúlni. Nem tetszett ez a gondolat. Vissza akartam kapni azt a Ramit, aki úgy érezte örökké fog élni, és akinél olyan lassan múlt az idő. Abban a gondolatban minden állandó volt: a családom, a barátaim a környezetem és én is.
Az élet viszont csupa változás. Aminek a része, hogy mi magunk is átalakulunk, és ez nem egy exponenciális növekedést jelent. Mert én például most a felnőtté válás folyamatában úgy érzem, egy kicsit megrekedtem, míg pár évvel ezelőtt, egészen más volt a helyzet. Talán most, hogy áprilisban 30 leszek, amivel amúgy összességében nincs bajom, komolyabb lett úgymond a játék.
Már engem is megtalálnak a “mikor akarok szülni, férjhez menni, házat venni” stb. kérdések, és egyre kevesebbszer hallom a jaj még olyan fiatal vagy felkiáltást. Sokkal inkább valamiféle nyomás érkezik a külső környezettől, hogy azért nem érek rá örökké.
Na, és engem ez úgy stresszel, mint egy rossz munkahelyi határidő, amit teljesíteni kell. Csakhogy most nem egy projektről, hanem az életemről, a jövőmről van szó.
Nyilván ez még egy hosszabb meccs bennem, eldönteni, hogy mi az, amit én akarok, és mi az, amit csak a külső tényezők, mint a családom, barátaim, vagy éppen a társadalom nyom rám. Jó kérdés az is, engem miért érdekel ez ennyire.
De térjünk vissza a felnőtté váláshoz. Gyerekként jobb esetben egy biztonságos környezet vett körül. Tudtad, hogy akármi történik, melletted lesznek a szüleid, akik mindent megoldanak helyetted, és ott vannak veled, bármi is történik. És bár testileg meghatározható, hogy az ember mikor válik felnőtté, érzelmileg már sokkal kevésbé. Mikor leszünk képesek valóban önállóan és felelősségteljesen élni?
Nekem a gyakorlatban amúgy ez jól megy, de egyszerűen vannak napok, amikor legszívesebben felhívnám anyut, és megkérném, hogy csinálja ezt az egész felnőttesdit helyettem.
Valószínűleg ez normális, és mindenki átmegy ezen az egész folyamaton, de az is lehet, hogy ez egy folyamatos hullámvasút, aminek most pont az alján tartok.
Mindenesetre azért leírom,, hogy akárhol is vagy te most ebben a folyamatban, tudd, nem vagy vele egyedül.
További cikkek a témában.
