Ez az érzés már egészen korai kamasz koromban indult el bennem, amikor a többi lányhoz képest hamarabb kezdtem nőiesedni. Ha most azt gondolnád, hogy ezzel népszerű csaj lettem, tévedsz. Sokat piszkáltak a lányok, hogy én nem vagyok olyan vékony, mint ők. Innentől kezdődött nálam az, hogy igyekeztem megváltoztatni magamat, elsőkörben külsőleg. Ez a megbélyegzés pedig aztán rajtam maradt később is, csak éppen másképp: én lettem a csinos lány. Na, nem fogok azért siránkozni neked, hogy milyen rossz, ha az átlagnál egy picivel szebbnek gondol a társadalom. Vagy tudod mit, mégis. Ugyanis aztán egész életemben aközött őrlődtem, hogy szeretek csinos lenni és ezt hangsúlyozni, de közben nem akarom, hogy mások azt gondolják üres vagyok. Mert valamiért ez terjedt el a csinos nőkről. A férfiak trófeának látják őket, a nők pedig vagy féltékenyek rájuk, vagy zsigerből utálják őket, csak úgy. Hiszen nekik úgysincs szükségük agyra, ha van szép pofijuk. Pedig mekkorát tévednek.
A Facebookos kislányból Facebookos picsa
Az első igazi, komoly munkahelyem egy férfiak uralta hely volt. De ezt úgy képzeld el, hogy 70 százalékban tényleg az erősebb nem volt jelen. Pályakezdő lányként, alig 22 évesen… hát, nem volt egyszerű. Itt kifejezetten a social oldalak kezelése volt első körben a feladatom. Ennek köszönhetően, főleg az idősebb korosztály körében én lettem a Facebookos lány, aki egész nap nem csinál semmit és csak a neten szörfözget. Aztán volt egy bizonyos kör, akik kifejezetten úgy álltak hozzám, hogy ugyan mit tudhat ez a kis 22 éves kislány? Ők minden alkalommal megegyezéseket tettek a koromra. (Holott ez csak egy állapot, most, hogy közelítek a 30 felé kifejezetten érzékelem is ennek a múlandóságát.) Elképesztően zavart ez az egész, és nem tudtam mit tegyek. Egyrészt nem vagyok az a típus, aki egyből barátkozik és csacsog a folyosón. Így kellett egy kis idő, amire megismertek a munkatársak, és rájöttek, hogy talán nem is vagyok olyan „hülye”, és a munkám sem felesleges. Itt töltött éveim során az egyik pozitív csalódásom közé tartozik, amikor helyhiány miatt egy egy irodába kerültem az informatikusokkal, az asztalom pedig egy 40-es nő mellett volt. Ő később bevallotta, hogy eleinte nagyon félt tőlem. Megvoltak bizony a sztereotípiái velem kapcsolatban: attól tartott, hogy folyton butaságokról fogok neki beszélni, megállás nélkül, mert nekem amúgy sincs dolgom, ő meg a csendet szereti. Ennek ellenére kapott egy csendes, nyugodt lányt, aki nem csacsogott a fülébe a legújabb trendekről, és ez a kolléganőm beleláthatott, hogy nem kamumunkát végzek. Idővel pedig vele az egyik legközelebbi munkatársakká, mondhatom barátokká is váltunk.
Valamivel később aztán egy multihoz sodort az élet, ahol kezdhettem elölről a kapcsolatépítést. Megint szembe kellett néznem a saját kishitűségemmel és a démonjaimmal. Minden egyes nap rettegtem, hogy kiderül, nem értek semmihez. Vagyis főleg én éreztem úgy, hogy minden nappal kevesebbet tudok, mert egyfolytában annyi új információ ért. Új emberek, új szakterület. Pedig ez nagyon is természetes folyamat, minden új munkahelyen kicsit elölről kell kezdeni mindent. Pont ez lehet benne az izgalmas, csak akkoriban ezt úgy éltem meg, hogy alkalmatlan vagyok és minden egyes, komfortzónámon kívül eső tevekénységtől féltem. Minden egyes alkalommal újra és újra bebizonyítani, hogy okkal vagyok az adott pozícióban, elég fárasztó tud lenni, közben pedig én magam is féltem az új emberek megismerésétől, hiszen legbelül igenis azt akartam, hogy elfogadjanak. Idővel, miután a munka szempontjából kezdtem egyre magabiztosabb lenni, és igyekeztem folyton fejlődni, újfent elkezdtem a szokásos beidegződésekkel találkozni. Holott azt hittem, egy multinál már nem kell az online jelenlét és a social media fontosságáról papolnom és bebizonyítanom, hogy nem, nem mindenki tudná megcsinálni, amit én. Itt is valahogy azt vettem észre, hogy azáltal lett elfogadottabb a személyem és a munkám létjogosultsága is, hogy jobban megismertek és igyekeztem őket is bevonni bizonyos folyamatokba. A Facebookos kislányból, innen egyenes út vezetett a Facebookos picsáig, hiszen ahogy idősödtem, egyre kevésbé tűnt törvényellenesnek az idősebb férfiak szemében, hogy rám nyomuljanak. Vagy legalábbis a hátam mögött kéretlen megjegyzéseket tegyenek. Hozzá teszem, ez korábban is így volt, de itt erősödött fel igazán.
És itt kezdődik az én részem. Mert ezek olyan dolgok, amikkel nem sokat tudsz kezdeni, ha valaki ezt akarja beléd látni. Hiszen aki le akarja degradálni a munkádat, az úgyis lefogja. Viszont az, hogy te személy szerint hogyan dolgozod fel és esetleg építed be a személyiségedbe a tapasztaltakat vagy esetleg küzdeni kezdesz ellene, az rajtad múlik. Én az elején nagyon harcolni akartam ellene, ami abban mutatkozott meg, hogy nagyon igyekeztem nem olyan lenni, mint amit hisznek rólam. Tehát nem túl csajos, nem kislányos. Ez elsősorban az öltözködésemben nyilvánult meg. Szerettem csinosan öltözködni, de akkoriban kétszer meggondoltam mit veszek fel. És persze már jobban figyeltem miről beszélek, semmi ruhák, semmi smink.
De aztán felmerült bennem, hogy miért ne férhetne meg egyszerre több, talán elsőre ellentétesnek tűnő dolog egymás mellett. Az is én vagyok, amikor politikáról vitatkozom egy asztaltársaságban, vagy pszichológiailag elemzek egy művészfilmet, és bizony az is én vagyok, akit érdekel, hogy milyen színű legyen a haja, és, hogy melyik nadrág áll neki a legjobban. Mert ettől vagyok az, aki. Színes, néha ellentmondásos. Van férfias és nagyon is nőies oldalam, és egyiket sem kell szégyellnem. Ezen sokat segített az, hogy kiléptem ezekről a helyekről, és végre egy olyan közegbe kerülte, ahol nem félek, vagyis pontosabban már nem félek önmagam lenni.
Rájöttem, hogy bár másokat nem tudok megváltoztatni, de az én gondolkodásomat nagyon is. Direkt írtam azt, hogy a gondolkodásomat, mert önmagamat már nem szeretném. Elfogadtam, hogy elsőre sokan csendesnek és visszahúzódónak gondolnak, később pedig sokszor talán harsánynak és nyersnek. Egyik nem zárja ki a másikat. Lassan már tudom hol kezdődők én, és hol érnek véget a belém nevelt, kényszerített elvárások, sztereotípiák, amelyeket sokszor én erőltettem magamra. Ez egy hosszú, talán soha véget nem érő folyamat, de most már nem hagyom senkinek, hogy megkérdőjelezze a szakértelememet, csakis a külső jegyeim, a nemem, vagy a korom alapján. Minden más, szakmai alapon megfogalmazott kritikának viszont állok elébe.
