Számos történet kering a családi legendáriumban a jöttemmel kapcsolatban, pontosabban, hogy a nővérem ezt hogyan élte meg. Elmondások szerint nem volt nagy testvér féltékenység, sőt, nekem köszönheti, hogy azon az április estén, ébren maradhatott és megnézhette a Cápa című klasszikust. Ez van, ha a hároméves gyerek az apjára van bízva. Aztán ott van még a második nevem története, amit talán már itt a magazinon is taglaltam, miszerint drága testvérem csak egy Petra babát engedett haza vinni a kórházból. Anyáékat ezek szerint sakkban tartotta egy totyogós, de annyi baj legyen.
Innentől kezdődött a mi csodás közös utunk, némi bajkeveréssel megspékelve. Attól fogva, hogy a gügyögésen túl képes voltam kommunikálni, mindent együtt csináltunk. Sőt, a nővérem igazi gondoskodó típus lévén, tyúkanyó módjára felügyelt engem.
Számomra sosem volt kérdés, hogy minden nap lesz mit csinálni. Mindig volt egy játszótársam és mivel csak 3 év van köztünk, általában hasonló dolgok érdekeltek minket. Ráadásul a szobánk is közös volt, ami csak kamaszkorunkban okozott némi feszültséget. Amíg kisebbek voltunk, inkább az éjszakai tivornyázásokra adott lehetőséget. Ha féltem, mindig volt egy hely mellette, és lelkesen olvasta nekem a meséket, egészen addig, amíg meg nem tanultam én is olvasni.
A kamaszkor sem okozott olyan nagy megingást a kapcsoltunkban, bár akadt olyan, hogy egy nagy ragasztószalag segítségével feleztük el a szobát, és jaj volt annak, aki átlépett rajta. Ezzel egy baj volt, hogy az ő felén volt az ajtó, így nehézkes volt a mozgás. Aztán eljött a nap, amikor ő egyetemre ment és az egész szoba az enyém lett. A hirtelen rám tört magányt csak a nővérem titokban elcsent ruhái enyhítették, amelyeket akkurátus módon próbáltam visszarakni a helyükre. Hiába, mindig észrevette. Persze, a mi kapcsolatunkban is voltak hullámvölgyek, és a felnövéssel járó eltávolodás is megjelent, de szerencsére mindig visszataláltunk egymáshoz.
Most, felnőttfejjel pedig az egyik legjobb dolog, hogy ezeket a kedves emlékeket van kivel felidézni. A mi közös kis titkainkat, amikről sokszor egy felnőtt sem tudott. Az évek során annyira egymásra hangolódtunk, hogy saját kis nyelvet is kifejlesztettünk. Sőt, mai napig egyszerre gondolunk, vagy mondunk ki dolgokat.
Egymás legjobb barátai lettünk, hű fegyverhordozói a másiknak, akik mindig számíthatnak a másikra a bajban. Terveink szerint majd együtt öregszünk meg, körülbelül olyan 120 éves korunkban, és egyszerre is távozunk a földi életből, hogy aztán egy tágabb univerzumban folytathassuk a közös randalírozást.
