Mielőtt fenekestül felforgatnánk mindent az életünkben az újévi fogadalmakkal, fókuszáljunk az elfogadásra önmagunkkal és a körülöttünk lévőkkel szemben is.
Az elmúlt három évben annyit változott a testem, amennyit talán csak a pubertás kor alatt érzékelhettem. Ennek elfogadása azonban úgy érzem, hatványozottan nehezebb, mint akkor volt.
Vagy a testem és én? Egyáltalán el kell különíteni a kettőt egymástól? Mesélek kicsit arról, hogy milyen a viszonyunk.
Az esernyőcsapat kalandjai című hiánypótló képregény most megjelent folytatásában a diszlexiás, az ADHD-s és az autista főhősök immár nem a kisgyermekek között, hanem a középiskolában néznek szembe osztálytársaikkal és saját démonjaikkal.
Egy külső-belső fájdalommal teli zarándokút lebilincselő történetét meséli el a cikk szerzője, Magasházi Virág, aki minden őszinteségével ír az El Camino útjáról. Ahogyan ő fogalmaz: eltérés a megszokottól – női életérzés koszosan, büdösen, szőrösen.
Sokat gondolkoztam, hogy novemberben mit is írhatnék, mi az ami zajlik bennem, körülöttem, ami megérint, foglalkoztat és megoszthatnám. Nem azért, mert nem lenne miről – épp ellenkezőleg.
Októberben fotópályázatot hirdettünk meg, melynek célja a testünk elfogadása, az emberek különbözőségének ünneplése volt. Több, mint ötven kép érkezett, ezek közül választotta ki a zsűri a három legjobbat, a közönség pedig egy különdíjast.
2021 nyarán jelent meg a Disney és a Pixar mesefilmje, ami elkalauzol minket Olaszország egy kitalált kikötővárosába, Portorossoba. De betekintést nyújt a közeli vízi világba is, egy szerethető tengeri szörny karakterén keresztül.
Hazudtam nektek. Pontosabban nem hazudtam, mert akkor tényleg így éreztem. Egy korábbi cikkemben írtam róla, hogy hosszú és rögös út árán, de elfogadtam magamat, főleg, ami a testemet illeti.
Bár már nem én vagyok a család legkisebb tagja, a testvérsorban mégis én szerepelek ezen a becses helyen. Nagy családban nőttem fel, ahol zajlanak az események, valami mindig történik valakivel, ma erről írok nektek személyesebb hangvételben.
Mielőtt fenekestül felforgatnánk mindent az életünkben az újévi fogadalmakkal, fókuszáljunk az elfogadásra önmagunkkal és a körülöttünk lévőkkel szemben is.
Az elmúlt három évben annyit változott a testem, amennyit talán csak a pubertás kor alatt érzékelhettem. Ennek elfogadása azonban úgy érzem, hatványozottan nehezebb, mint akkor volt.
Vagy a testem és én? Egyáltalán el kell különíteni a kettőt egymástól? Mesélek kicsit arról, hogy milyen a viszonyunk.
Az esernyőcsapat kalandjai című hiánypótló képregény most megjelent folytatásában a diszlexiás, az ADHD-s és az autista főhősök immár nem a kisgyermekek között, hanem a középiskolában néznek szembe osztálytársaikkal és saját démonjaikkal.
Egy külső-belső fájdalommal teli zarándokút lebilincselő történetét meséli el a cikk szerzője, Magasházi Virág, aki minden őszinteségével ír az El Camino útjáról. Ahogyan ő fogalmaz: eltérés a megszokottól – női életérzés koszosan, büdösen, szőrösen.
Sokat gondolkoztam, hogy novemberben mit is írhatnék, mi az ami zajlik bennem, körülöttem, ami megérint, foglalkoztat és megoszthatnám. Nem azért, mert nem lenne miről – épp ellenkezőleg.
Októberben fotópályázatot hirdettünk meg, melynek célja a testünk elfogadása, az emberek különbözőségének ünneplése volt. Több, mint ötven kép érkezett, ezek közül választotta ki a zsűri a három legjobbat, a közönség pedig egy különdíjast.
2021 nyarán jelent meg a Disney és a Pixar mesefilmje, ami elkalauzol minket Olaszország egy kitalált kikötővárosába, Portorossoba. De betekintést nyújt a közeli vízi világba is, egy szerethető tengeri szörny karakterén keresztül.
Hazudtam nektek. Pontosabban nem hazudtam, mert akkor tényleg így éreztem. Egy korábbi cikkemben írtam róla, hogy hosszú és rögös út árán, de elfogadtam magamat, főleg, ami a testemet illeti.
Bár már nem én vagyok a család legkisebb tagja, a testvérsorban mégis én szerepelek ezen a becses helyen. Nagy családban nőttem fel, ahol zajlanak az események, valami mindig történik valakivel, ma erről írok nektek személyesebb hangvételben.
