Hányszor lehet hallani a címben említett mondatot, akár egy családon belül, vagy csak filmekben, sorozatokban. Pedig a valóság az, hogy olykor nagyon is árthat a gyerek fejlődésére nézve egy-egy atyai, vagy éppen anyai pofon, fenékre vagy kézre csapás.
Magyarországon a gyermekvédelmi törvény kiegészítése 2002 óta tiltja a testi fenyítést. A törvény egész pontosan így hangzik: ”a gyermek nem vethető alá kegyetlen, embertelen, megalázó testi fenyítésnek, büntetésnek vagy bánásmódnak”. Erre azonban sokan mondhatnák, hogy nagy ritkán egy pofon nem tartozik ebbe a kategóriába, mert az sokkal enyhébb, mint a leírtak. Ha nagyon szó szerint akarjuk vizsgálni a kérdést, akkor ez még akár helytálló gondolat is lehet. Azonban ettől még annak a pofonnak is lehet olyan következménye, amit nem szeretnénk a gyermekünknek. Persze ez nagyban függ attól, hogy milyen rendszerességgel, erővel és kontextusban történik a testi fenyítés. Azonban mégiscsak a legjobb, ha ez nem történik meg.
A fizikai fegyelmezés következményei
A mindset pszichológia és a Képmás magazin is foglalkozott már ezzel a témakörrel, és hasonló eredményre jutottak mindketten. Ez alapján majdhogynem biztosan állítható, hogy az a gyerek, akit rendszeresen ér fizikai büntetés, maga is mutatni fogja az agresszió valamilyen jelét. Ez kijöhet társaival, de szüleivel vagy testvéreivel szemben, illetve saját magával kapcsolatban önpusztító jelleggel is akár. Következmény lehet még a figyelemzavar, az ijedtség, és sokszor az érintéstől való tartózkodás is. Az, ha valakit sokszor büntetnek fizikálisan, egy olyan folyamatos éberséget fejleszt ki a gyerekben, ami miatt sosem tud nyugodt maradni.
Mert mindig benne van a rettegés, mikor tesz olyasmit, amiért kap egyet. Ez olyan mértékű félelemmé alakulhat, ami hatására nem fejlődik normálisan a szervezet, vagy akár a tudat, hiszen minden erejével arra fókuszál, hogy ne essék bántódása. Természetesen ekkor már tényleg komoly rendszerességről beszélünk, de érdemes odafigyelni. Hiszen ha ez akár csak egyik szülőnek az eszköze, az ugyanúgy mérvadó a gyerek életében, mintha mindkét szülő bátnja. Vannak persze fokozatbeli különbségek, de az eredménye így is- úgy is negatív végkimenetel.
Nem elhanyagolható ezen túl – amiről korábbi cikkünkben már mi is írtunk – hogy a kisgyerekkor mennyire meghatározza a felnőttkori kapcsolatainkat. Nos, ezeket a sérüléseket, ha fizikailag el is múlnak, de lelkünkben tovább hordozzuk őket. Így a büntetés-jutalmazás elve, amit ránk alkalmaztak, kihatással lesz a mi viselkedésünkre saját gyerekünkkel, vagy párunkkal kapcsolatban is. Lehetünk később mi is agresszívek, vagy pont az ellenkezője, túlságosan elnézőek, szabályok és határok nélkül. Ezek egyike sem hasznos nevelés szempontjából.
Fontos az is, hogy a két szülő egymással szemben hogyan viselkedik, köztük történik-e testi bántalmazás. Ez nyilván egy extrémebb példa, de sajnos a családon belüli erőszakos események gyakoribbak, mint gondolnánk. A Big little lies című sorozat ugyan fiktív történet, de egészen valóságosan mutatja be mi történik, ha a gyerek szemtanúja annak, mikor a szülő megüti a másikat. A történetben a kisfiú eltanulta a viselkedési normát, és az iskolában alkalmazta is azt, bántott egy kislányt. Miért ne tette volna, hiszen azt látta, hogy az apukája is ezt teszi az anyukájával. Éppen ezért nagyon lényeges, hogy mit mutatunk otthon, mi a példa, amit a gyerekeink elé állítunk. Hiszen ők mindent másolnak, mert mi – szülők – vagyunk számukra az elsődleges kapcsolat. Ahogyan beszélni is tőlünk tanulnak, így minden mást is a mi mintákra tesznek magukévá.
Hogyan neveljünk?
Az bizonyos, hogy szülőnek lenni nagyon nem egyszerű feladat. Azonban törekedhetünk rá, hogy megtaláljuk az egyensúlyt. Ennek legfontosabb eleme a kommunikáció, és az, hogy nem feltételezünk rögtön rosszat a gyerekről. Például, ha szóltunk neki, hogy készen van a vacsora, de nem jön és nem szól semmit, akkor érdemes odamenni hozzá és megbeszélni vele a dolgot, mert lehet, hogy éppen elpakolja a játékait, hogy örömöt okozzon nekünk. De ha mi ráordítunk, mennyire szófogadatlan, vagy még meg is ütjük bizonyos esetekben, akkor azzal csak bizonytalanságot keltünk benne, és a sikertelenség érzetét, miközben lehet, hogy éppen pont valami jót cselekedett. Ez egy borzasztóan nehéz metódus, főleg kimerülten, munka után ilyen türelmesen állni a másikhoz, legyen az gyerek vagy akár felnőtt, de hosszútávon mindenkinek sokkal jobbat tesz, ha próbálunk figyelni ezekre. Illetve, ha rosszat csinál egy gyerek, akkor is próbáljuk az indulatainkat másképp levezetni, ne azzal, hogy felpofozzuk. Hiszen felnőttként is hibázunk, mégsem üt meg – jó esetben – érte senki. Miért gondoljuk másnak a helyzetet és elfogadottabbnak a fizikai fegyelmezést a kicsik esetében?
A gyerek is hibázik, hiszen alig van néhány éve a világon, persze, hogy sokszor feszegeti a határokat, mert még nincsen tudatukban. Ezzel nem azt mondom, hogy ne neveljünk, mert az nagyon is fontos. Fel kell állítani szabályokat, határokat. De azokat inkább kommunikáció útján érzékeltessük, ne szankciók útján. Igyekezzünk megérteni mit, miért csinál a gyerek, hiszen a viselkedése egy fajta reakció a környezetében történő dolgokra. Legyen az a szülők veszekedése, vagy óvodában, iskolában áldozati szerepbe kerülés. Mindig van valami a háttérben, amit az adott viselkedési formában projektál a gyermek. Ha ezeket megértjük, és megbeszéljük vele, akkor sokkal hatékonyabb lehet a nevelésünk, mint bármilyen pofon vagy fenékre csapás.
