Vannak az ember életében azok a pillanatok, amik általában úgy kezdődnek, hogy „nem gondoltam volna…” Ezt rendszerint egy rá egyáltalán nem jellemző kijelentéssel folytatja, saját magánál csak barátait, ismerőseit lepve meg jobban. Én például nem gondoltam volna, hogy valaha is hiányozni fog az a vetítésenként átlag egy néző a moziból, aki mintha a többiek felé érzett kötelességtudatból rágná kukoricáját tátott szájjal, lehetőleg a film kizárólag halk pontjain. Vagy az a vendég a koncertről, aki percenként távozik, majd tér vissza az első sorba, mindezt úgy, hogy közben legalább hat korsó sört egyensúlyoz a homlokán. „Boccs, bocsi, vigyáztam, sorry vagyok!” És noha a színtiszta igazat megvallva ezeket a pillanatokat majd a Nagy Újra indulás után sem fogom a szívembe zárni, de a fene egye meg, ha csak a nosztalgia mondatja (íratja) is velem, most azért csak hiányoznak a mindennapjaimból.
Ugyan néhány bekezdésben nem lehet kellő alapossággal kielemezni mindazt, amin a kulturális élet az elmúlt bő kilenc hónapban keresztülment, összefoglalni talán már igen, és ha még azt sem, a szektor szereplői iránt érzett szolidaritásból mindenképp érdemes. Megközelítésemet szeretném a szféra ellentétes pontjain állók két csoportjának szemszögéből megragadni, az egyik sarokban a kulturális szolgáltatásokat nyújtókkal, a másikban pedig a mindezeket igénybe vevőkkel. Nem a két szeglet összeütköztetése, sokkal inkább nézeteik összeegyeztetése a cél, hiszen különösen ezekben az ínséges időkben fontos kihangsúlyozni, hogy kölcsönös együttműködésük révén jöhet létre mindaz, amit nevezhetünk egyszerűen csak kulturális életnek.
Ez, a mindeddig sziklaszilárd kapcsolat nemrég váratlanul felbomlott. Kérdéseket és bizonytalanságot hagyva az érintettekben. Kétség sem férhet hozzá, hogy a tavasszal kiábrándítóan induló, novemberre pedig teljes katasztrófává váló helyzetet a művészi és vendéglátói munkakörökben dolgozók tízezrei sínylették meg jobban, szintén óriási kár érte az ember ugyan ritkán megfogalmazott, mégis alapvető igényét a szórakozás és művelődés különböző formáinak gyakorlására. Mert ugyan nevezhetjük a különböző kulturális formák iránti rajongásunkat egyfajta luxusnak, legtöbbünk, ha eltérő gyakorisággal is, de igényli bizonyos formájukat. Szociális életünk nagy részét szervezzük egy-egy előadás megtekintése, mozifilm bemutatója, koncert meghallgatása vagy kiállítás megtekintése köré, pontosabban csak szerveztük, nagyjából márciusig.
Azóta ugyanis sokak életét terhelte meg az elmúlt néhány hónap mind anyagilag, mind pedig mentálisan, teljes joggal szorítva háttérbe a pénzköltéssel járó szórakozás iránti igényt. A kialakult helyzet pedig a szektorban dolgozók megélhetését taszította teljes bizonytalanságba. Hiszen ami nekünk a munkától és kötelezettségektől terhelt hétköznapokból való kiszakadás, az emberek ezreinek jelentette magát a munkát és a kötelezettségeket. Ők azok, akik az alapvetően sem készpénznek vehető, folyamatosan átalakuló, és bizonyos értelemben igenis anyagi bizonytalansággal járó hivatásukat voltak kénytelenek mellőzni, tovább terhelve mindezzel az egyre csak túltelítődő munkaerőpiac bizonyos szegleteit. Némiképp túldramatizálva a helyzetet: Legközelebb talán az ország egyik prominens díszlettervezőjétől vesszük majd át rendelt pizzánkat, vagy az egyik legmenőbb szórakozóhely hangtechnikusától kérdezzük meg a boltban, merre van a liszt meg a cukor, és melyik akciós.
Mindenkivel esett már meg, hogy alkalmazkodnia kellett egy hirtelen fellépő, nem várt szituációhoz. Helyzettől függően ez általában lemondásokkal és kompromisszumokkal jár, mely alól a koronavírus által teremtett állapot sem kivétel. Persze „igazán ki lehet bírni egy kis időt bulik meg szórakozás nélkül” – legyinthetünk, viszont ha valamikor, hát ilyenkor értékelődik csak fel igazán a másik iránt érzett empátia és szolidaritás fontossága. Egy meg nem tartott bulival, vagy le nem vetített filmmel persze sok mindent nem kezdhet az ember azon túl, hogy visszakéri előre megváltott jegyeinek árát, más alternatív megoldások gyakorlása azonban, ha nem is anyagilag, de mentálisan mindenképp stabilan tarthatják a szórakoztatóipar stressztől gyötört szereplőit.
Erre egy kézzelfogható példa Szántai Péter „ha teheted, ne váltsd vissza jegyeidet” kezdeményezése, de érthető módon sajnos ezt sokan nem tehetik meg. Ha van viszont valami jó korunk digitalizálódásában, az a pótmegoldások, módszerek és lehetőségek tárházának kiszélesedése: Így tehát, aki teheti, pörgesse kedvenc előadóját valamelyik zene vagy videómegosztó oldalon, esetleg most vásároljon mégis lemezt, aminek amúgy is újra fénykorát éljük. De megvehetjük bandcampen is a zeneszerzők legújabb dalait, ezzel is segítve őket. Csatlakozzunk be a lehető legtöbb online mozi előadásra vagy formáljunk igényt rég nem olvasott szerzők könyveire. Illetve mi is írtunk már például a színházak online előadásairól, ezt a cikkünket itt találjátok meg. Kutassuk ezeket a lehetőségeket, amikkel csak egy picit is, de támogathatjuk társainkat. Kultúra nélkül élni egyébként is olyan, hogy lehet, de minek…
