Nemrég olvashattatok nálunk a férfiak hatásáról a családra, és, hogy mi is az ő szerepük. Miközben olvastam Julcsi cikkét, próbáltam azon agyalni, az én apaképem mennyire illik bele a felsoroltakba. Milyen az én apám?
Ahány család, annyi szokás, annyi apa. Van, ahol nincs, van, ahol olyan, mintha ott se lenne, és van, aki nélkül nem is lehetne elképzelni az életet.
Nem akarok túl mélyen belemenni az apukámmal való kapcsolatomba, mert tudom, hogy nem lenne túl boldog tőle. Ez semmiképp sem a családi szennyes kiteregetéséről szól. Inkább, hogy milyen, sokszor apró dolgokban köszön vissza egy apa hatása az életünk során. Ahogy felnőttem és elkezdtek komolyabb párkapcsolataim lenni, egyre többször kaptam magamat azon, hogy olyan mondatok hagyják el a számat, hogy „bezzeg az apukám…”. Ő bezzeg fel tudja szegelni a képet a falra, ő bezzeg meg tudja javítani azt, ami elromlott. És ezek még csak olyan dolgok, amik nem is érzelmi szinten mozognak.
Én bizony úgy nőttem fel, hogy szaki az otthonunk közelében sem járt, vagy ha igen, akkor már tudtuk, hogy nagy a baj. Apa elképesztő kreativitással parkettázott, festett falat, és javított biciklit. Neki talán ez volt a kikapcsolódás. Így, amikor nekem szembesülnöm kellett azzal, hogy ez nem hogy nem alap, de inkább kirívó dolognak számít, először kicsit elszomorodtam, de aztán persze rájöttem, biztos bennem is elég sok hiányosság van, amit meg más az anyukájától szokott meg.
De nem csak apa faforgácsoló, és mindent megjavító képessége volt rám hatással, ami időről időre hiányt kelt bennem. Ő olyan volt kiskorunkban is, hogy ha velünk volt, akkor száz százalékig velünk volt. Ott akkor játék, csikizés, és szakálpuszik hada jött, na meg Balatonba dobálás, vagy éppen biciklis kirándulás. Ott volt velünk minden idegszálával, és egy percig se éreztük azt, ez neki nyűg vagy unná, hogy játszania kell.
Apukám nem tökéletes, a legkevésbé sem. Viszont nekem az is mindig tetszett, ahogy anyával együtt tudtak működni. Minden veszekedés és kisebb, sőt, sokszor nagyobb hullámvölgy ellenére, az én fejemben mindig az volt, hogy ők igenis szeretik egymást. Abból, ahogy egymásra néztek, ahogy mindig volt egy- két olyan belső pillantás, amiből látszott az az ő kettejük sajátja. Persze, ez csak az én nézőpontom, aztán ha olvassák ezt, lehet forgatják majd a szemüket.
Nálunk sose volt kérdés, hogy az asszonynak nem a konyhában a helye, sőt, amikor az élet úgy hozta, hogy felcserélődtek a szerepek, apa minden gond nélkül vette át a nőies feladatokat. Mosott, főzött és takarított. Életem legjobb pillanatai közé tartozik a mai napig, ahogy apával együtt tanultuk meg ezeket az addig számára is idegen dolgokat. Együtt választottunk recepteket, amelyek aztán időről időre nehezedtek, és mindig hatalmas nevetés volt a vége. Számomra is nagyban megkönnyítette ennek az amúgy nehéz időszaknak az átállását apa könnyed hozzáállása. Biztos vagyok benne, hogy közben igenis nehéz volt neki és sokat harcolt magában, de mi ezt sosem láttuk rajta.
Az idő persze telik, és apa kicsi lányai felnőnek, szerelmesek lesznek, na meg csalódnak, de szépen lassan eltávolodnak a családi fészektől. Ez az élet rendje. De ezeket az emlékeket nem tudja elvenni semmi és senki.
Talán én és a nővérem is mindig egy kicsit legbelül apu kislányai leszünk, aki olyan erős alapot adott, ami most segít megállni a lábunkon. Magasra rakta a lécet, az biztos, aminek meg kell felelnie a jövendőbelinek. De ha csak fele ilyen jó apukája lesz majd az én gyerekemnek, akkor nem lesz miért aggódni.
