De először tisztázzuk, hogy mégis mit értek a nagy család alatt. Öten vagyunk testvérek, ebből ketten féltestvérek, és mivel már mindannyian rég elmúltunk 18 évesek, sőt van, akinek a gyerekei is elmúltak 18 évesek, ezért már egy karácsonyi ebédkor körülbelül 25-en ülünk egy asztalnál. Vagyis nem egynél, a gyerekek és a felnőttek külön esznek, mert nem férünk el. A házat ilyenkor átjárja egy amolyan olaszos zsibongás, az Anyu főzte ételek jó illata, és ami miatt sose mondanék le erről az élményről az a szeretetteljes közösség és az elfogadás, ami számomra a családot jelenti. Ebben a nagy családban én vagyok a legkisebb, mégpedig úgy, hogy az utánam korban következő bátyám és köztem is 9 év van. Bár a pszichológia szerint testvérek között 7 év korkülönbség után már inkább egykének számít a gyerek, azt hiszem, én vagyok az a kivétel, aki erősíti a szabályt. Mert ugyan sok mindent éreztem én életem során, de azt, hogy egyke lennék, nem. Persze nem vagyok elfogult, tisztában vagyok azzal is, hogy esetenként vannak negatívumai is ennek a felállásnak, de én most azokat a pozitívumokat emelném ki, amik a személyiségfejlődésemhez nagyban hozzájárultak.
Mindig volt kivel játszani
Ugorjunk egy kicsit előbbre. Mivel idősebb bátyáim és köztem a korkülönbség nagy (23 és 21), ezért legidősebb tesóim lányai csak kicsit több mint egy évvel fiatalabbak nálam. Igen, jól érted, úgy vagyok két unokahúgom nagynénje, hogy szinte együtt szoktunk le a cumiról. Mindenesetre szuper csapatot alkottunk annak idején, amikor húsvéti tojásokat kellett keresni a kertben vagy amikor nem volt más dolgunk a rosszalkodáson kívül. A hétköznapokon pedig mindig ott volt két másik nagyobbik édestestvérem, akiknek akaratunk ellenére is foglalkozniuk kellett velem, így hát játszótársam töretlenül volt és van is a mai napig.
Mindig van kitől tanulni
Bár ez nem feltétlenül csak rám, mint kistesóra igaz, hanem úgy összességében minden családtagra. Az élet minden területén van valaki, akire fel lehet nézni és a mintáját követni. Legtöbbször a szülők kerülnek ebbe a helyzetbe, de nagyobb családban több impulzus ér. Így több lehetőség és példa is áll előtted, amiknek köszönhetően kevésbé szűk a látóköröd, és az évek során szerintem ez segített nekem abban is, hogy képes legyek mindenkit elfogadni körülöttem úgy, ahogy van.
Mindig van kivel megosztani
Nem csak apai vagy anyai jótanácsot kérhetek, hanem különböző korosztályú testvéreim tanácsait is. Nekem ebben a kitüntetett szerepben a nővérem van, de a többi családtagomat se hagyom ki soha a velem történtekből, és ez oda- vissza érvényes. Ha nekik van egy értő, hallgató fülre szükségük, vagy éppen nekem, esetleg reális tanácsokra vagy arra, hogy valaki egyet értsen velem, akkor mindig van valaki, aki meghallgat, és segít megtalálni a megoldást.
Generációkat látni felnőni
Azt hiszem ez a legszebb az egészben. Nővérem nagyobbik fia volt az első baba az életemben, aki akkor született, mikor én már beléptem fiatal tinédzser éveimbe. Akkoriban már kész, érett felnőttként gondolva magamra figyelmesen lestem, hogy cseperedik a kis újszülött, aki most már 17 éves. Onnantól pedig a családunk tagjainak száma egyre csak bővült, és azóta meg sem áll. Mindig van egy babusgatni való baba, akiből hirtelen ovis lesz, majd iskolás, és aki elképesztően sok szeretettel és kedvességgel képes megtölteni családunk mindennapjait.
Közösség
A valahova való tartozás élménye nagy családok esetében megsokszorozódik. Mindig van egy születésnap, amit ünneplünk, egy történés, ami miatt összegyűlünk. De természetesen nem minden nap szól felhőtlen boldogságról vagy gondtalanságról. Kemény és sok évre visszatekintő munka áll amögött, hogy ide megérkeztünk. Ennek köszönhetően pedig tudatában lenni azzal, hogy van egy család, aki elfogad, velük együtt pedig egy közösség, ami befogad, akikre mindig számíthatok, hiszen jóban, rosszban velem vannak, az sok erőt és biztatást ad.
