fbpx

A nagymamám, én és a feminizmus

Gondolom, most sokan felhúzták a szemöldöküket, hogy mégis hogyan jönnek ezek így össze. Pedig sokkal több közük van egymáshoz, mint az elsőre hinnénk. Ugyanis nőnek lenni, avagy elmélkedni a feminizmuson, nem úri mulatság. Elég, ha kicsit visszatekintünk a felmenőink életére.

Annak idején társadalmi nemek témában írtam a szakdolgozatomat, aminek nagyon fontos alapját adta a feminizmus. Akkoriban még nem számított szitokszónak a gender, sokan pedig azt se tudták eszik vagy isszák. Én pedig boldogan vetettem bele magamat a témába.

Úgy gondolom, ha az embert érdekli valami, akkor képes azon belül akár a két véglet közötti utat is megjárni. Hogy mire gondolok? Én magam is voltam úgynevezett „véresszájú” feminista. Na nem kárhoztattam a férfiakat, de sokszor talán túlzottan erőszakosan nyomtam rá másokra a véleményem, és a kritikai észrevételek a mozgalommal szemben bőszen elkerültek vagy lepattantak rólam. Aztán ahogy teltek az évek, én magam és a hozzáállásom is finomodott, sőt sok esetben nagyon is kritikussá vált a 21. századi feminizmussal kapcsolatban.

Végül jött egy pont, amikor rájöttem, hogy talán nem is a könyvek, konferenciák, értekezések segítik igazán megérteni, hogy mit jelent nőnek lenni, illetve, hogy mi is a feminizmus lényege és célja, hanem ha a saját női rokonaink életén merengünk egy kicsit.

Anélkül, hogy nagyon mélyen belemennék a nagymamám életébe, annyit azért elárulhatok, hogy nem volt neki egyszerű. Összehasonlítva az én életemet, lehetőségeimet az övévivel… hát, nincs okom panaszra. Ha az ő idejében szegény voltál és még ráadásul nő is, máris nagyjából nullára konvergáltak az esélyeid egy jobb életre. Ha szerencséd volt, jó házasságot kötöttél, ha nem, leélhetted az életedet egy vadbarommal. Mert a válás nem csak szégyen volt, de lehetőségként sem igazán jelent meg egy nő számára, ha el akart egyedül tartani egy családot.

Az én nagymamám elképesztően intelligens volt, és ha most lenne fiatal, valószínűleg épp doktorálna, vagy valami külföldi egyetemen tanulna. Utazna, élne, tapasztalna, mert örökké ezt hajtogatta. Bár mindig példaértékűnek találtam, hogy nem adta fel, és végül gyerekek mellett is tanult, majd könyvelő lett, de sose fogtam fel igazán, ez mekkora áldozatot is jelentett.

Az, hogy nekem alap volt a továbbtanulás, a választás lehetősége, az utazás, az ő életéből ezek vagy lehetetlennek tűntek vagy csak hatalmas munka árán érhette el bármelyiket is.

És ezek a nők, a nagymamáink, anyáink elképesztően sokat dolgoztak azért, hogy a következő generációnak már jobb legyen. Akár azzal, hogy példát mutattak, akár azzal, hogy úgy neveltek, hogy bennem gyerekként soha meg sem fordult, hogy azért, mert lány vagyok, bármiben is hátrányom lehetne. Hogy ne lehetnék az, ami csak akarok. Pedig aztán ők aligha hallottak a feminizmusról vagy az emancipációról.

Nem akarok túl szentimentális lenni, csak akárhányszor visszagondolok, hogy régen mennyivel több korláttal éltek a nők, mennyivel kevesebb lehetőségük volt, akkor hálásabb tudok lenni a saját életemért. Persze, van még min dolgozni, és aligha mondhatnám, hogy elégedett vagyok azzal, amerre most tartunk. De ha mindenki egy kicsit visszatekint a saját családja múltjára, akkor tud belőle merítkezni, annak érdekében, hogy az ő gyerekének már ne kelljen választania a család, munka, tanulás között, és hogy a válás, abortusz egyéni jog legyen. A családon belüli erőszak megszűntetése, a nővédelem pedig nem szabad, hogy háttérbe szoruljon.

Úgy érzem a nagymamám felé tartozom annyival, hogy én élek a lehetőségeimmel: tanulok, dolgozom, szeretek, utazom, felfedezem a világot. Most már helyette is.

Megosztás itt: facebook
Megosztás itt: linkedin
Megosztás itt: twitter
Megosztás itt: email

Kapcsolódó cikkek