Főszezonban nem volt időm rá, a napi 10 óra talpalás átlagban odavert az ember fizikumának, és ha még csak annak tett volna be.
Gyakorlatilag 3 ember feladatát láttuk el egyszerre a kollégámmal felváltva. Fizikailag és szellemileg is kimerültünk. Az ingerszegény környezetben pedig nem volt , ami feltöltsön. Már a túrázások sem voltak kedvemre. Régebben meg tudtam csinálni, hogy munka után elindultam „éjjeli túrázni” az éjfélkor is szikrázó napban, de a szezon kinyírt, semmihez nem volt már kedvem.
Aztán, amikor Rami rákérdezett, hogy nagyjából dátum szerint mikorra tervezem a cikket, pont az altai repülőtéren rohangásztam három kutyával, vártam az indulást, először Oslo, majd onnan Németország felé, így futtában csak annyit mondtam neki, hogy hónap vége. Ő erre csak annyit mondott, szuper, a hónap témája a kihívások.
Hohohó, mikor meghallottam ezt a szót, éppen futottam a kapuhoz, mivel a kutyák feladása késve történt meg, ezért esélyes volt, hogy lekésem a gépet, így gondoltam magamban, soha jobbkor ez a téma.
Hazaérve számítottam rá, hogy beszippant majd a depresszió (cselesen ezért mondtam hó végét a cikkre), hiszen elszigetelten élni több mint egy évig, majd hirtelen visszakerülni a gyerekkorod színhelyére, mondhatnám stílusosan, kihívás, de talán engedjétek meg inkább ezt a szóhasználatot, kicsit már benne élve ebben az állapotban: szar.
Ezt a váltást megélni elég nagy feladat most, főleg lelki síkon, mellyel még küzdök, de ki tudja, lehet, hogy a következő cikk témája ennek megélése lesz.
Ez a szó, kihívás mindenkinek mást jelent, így a legnagyobb kérdés számomra most az, hogy hogyan is tudnám az utazásom alatt megélt jellemfejlődésemet a lehető legjobban bemutatni, és az én szűrőm által színezett jelentést a legjobban átadni Nektek.
Hogyan tudnám azt az erőt, amit most érzek, úgy leírni, hogy ezáltal megnyíljon másokban is valami, ami eddig gátolta bennük ezt az erőt? Lehet-e egyáltalán ezekből a megélésekből egy olyan kirobbanó írást produkálni, amely effektíve is segítséget nyújthat azok számára, akiknek épp szükségük van rá? Át tudok-e adni Nektek egyfajta esszenciát? A kihívás esszenciáját.
Merthogy én is olvastam/olvasok önsegítő könyveket, nem egyet, nem kettőt, mégsem lendítettek/lendítenek sohasem egy adott pontnál tovább. Hiszen az olvasás el tud juttatni a peremig, de sajnos nem tud helyettünk ugrani. Az önfejlesztő írások olvasása bár elülteti bennünk a változás magjait, de csakis rajtunk múlik, kihajtanak-e valaha.
Legyél akármilyen bizonytalan vagy félős, egyszer úgyis ugranod kell. Vállalni, hogy földre érve nem lesz háló, és számolni az eséllyel, hogy igen, lehet, hogy az ugrás kudarccal ér majd véget. Ez visz ugyanis túl azon a bizonyos ponton, ki a komfortzónádból, az igazi ismeretlenbe, és ez adja meg a fejlődés lehetőségét, a szintlépést, nem pedig a könyvek hada.
Így van ez szinte mindennel: elméletben tanultakat gyakorlatba átültetni, sportolói felkészülés után az olimpiai rajtkőhöz állni, ezekben az a közös, hogy TE IS AKTÍVAN KELLESZ HOZZÁ!
Ennek fényében én maximum arra tudok most törekedni, hogy eljuttassalak eddig a peremig, vagy, ha nem is odáig (azért ahhoz több olvasmány szokott kelleni, de ki tudja, lehet, hogy valakinek ez lesz az i-re a pont), legalább elérjem, hogy indulj el az oda vezető úton, nyílj meg, gondolkodj el, lásd meg, hogy másnak is szar először, más is ugyanúgy fél és reszket belül, mint te, temérdek kétség és kérdés mardossa őt is, ahogy téged, és senkinél sem garantált, hogy jó lesz a vége. Mégis, a sok cécó a végén majd meghozza a kívánt célt, eredményt. Butaság abban hinni, hogy a legnehezebb megtenni az első lépést, és ha megléped, minden egyből jóra fog fordulni.
De nem is a végcélért kell ugrani! Az bizonytalan, azért ne ugorj. Ha 100%-os garanciát vársz az élettől arra, hogy ha ugrasz, akkor tutira fixen jobb lesz, akkor ne ugorj. Magadért rugaszkodj el, az odáig vezető útért, az ugrásban meglelt félelemért és szabadságért, amelyek értékké formálják, repüléssé változtatják a zuhanásodat.
Hidd el, a végére mindegy lesz, hogy elérted-e a célodat.
Hogy hol a vége?
Ott, ahol békével ki tudod mondani: ha nem sikerül, amit akartam, el tudom engedni e tényt. Nem keserű szájízzel, nem rosszkedvűen, mert az azt jelentené, hogy nem voltál még ott, azon a ponton, amely mérföldkő a jellemfejlődésben. Feladtad, még mielőtt fel kellett volna adnod. Hittél a „sors nem akarja, hogy te ezt csináld” rigmusoknak, és inkább valami felsőbb erőre kented az egész kudarcélményt. Értem én. Így kevésbé fáj. Csináltam én is, kurva sokszor. De a befejezetlenség érzete hidd el, még jobban fog sajogni évek múlva is.
Ha nincs benned béke, mikor kimondod, nem baj, hogy nem sikerült; ha csak egy cseppnyi szomorúságot, keserűséget érzel afelett, hogy nem érted el, amiért indultál, akkor túl korán készülsz feladni. Akkor menj tovább, nem számít, ki mit mondd Neked.
Mikor Rami kimondta ezt a szót, kihívás, lepergett az agyamban az elmúlt három évem képekben és érzelmekben. Elöntött minden megélt fájdalom, küzdés, kudarc, rengeteg kudarc, ott tolongtak a nagybetűs „Miért?”, „Miért már megint én?” kérdések is, és ki ne hagyjam a „nekem soha semmi nem sikerül” caps lock-kal írt mondatocskát, a kis gyilkos szösszenetet, ugye.
Három év azonban sok idő, ahhoz könyvet kellene írnom (remélem egyszer eljön majd az is), hogy mindent elmeséljek, így most csak az elmúlt 8 hónapomba avatlak be Titeket, mert végül is ez volt számomra a legmeghatározóbb időszak, a csúcspont, mikor is megszületett bennem az erőm.
Judit történetének folytatását hamarosan, a második részben olvashatjátok. Addig is Judit blogja itt olvasható.
