A Séf
A film, ami után kedvem lett volna egy kád narancsos lébe fekve hosszú órákon keresztül marinálnom magam, hogy aztán egy kettészelt és vajon ropogósra pirított bagett közé fekve néhány szelet sonkával és sajttal, pár uborkával és némi mustárral takarhassam be testemet. Jon Favreau filmje egy klasszikus megváltástörténet némi Road-movie körítéssel, meghintve egy csipetnyi családi drámával, mely minden egyes képkockájából árad az egyszemélyben író-rendező gasztronómia iránti már-már gyermeki rajongása. Ha van olyan film, amit egy fáradt, borongós, szürke hétköznap este elindítanék, hogy csak nézzem és teljesen belefeledkezve kikapcsolódjak, akkor az a Séf. Minő szerencse, hogy közben nem csak a szakácsmesterség próit és kontráit figyelhetem meg, de tanulhatok egyet s mást például a munka-magánélet libikókán való egyensúlyozásról, arról, hogy amennyire sosem késő, legalább olyan fontos rátalálni a saját utunkra. szenvedély pedig csakis akkor képes eljuttatni bárkit is a perszonális teljességhez, ha a józanság és racionalitás mutatja neki az oda vezető utat.
Lecsó
Ha korunk vitán felül legnagyobb animációs filmekre szakosodott behemótjának statisztikusát kérdeznénk arról, hány filmes vonatkozású toplistán szerepelt már valamely alkotásuk, nem tévedne sokat, ha gyomorból rávágna, hogy mindegyiken. Aranyszabály, ha létezik a filmművészetnek egy Bibliája, akkor annak egyik leggyakrabban mantrázott sora, hogy valahányszor filmes lista íródik a Pixar bármely alkotása nélkül, egy csöpp kis bébifóka sír fel végtelen mély elkeseredésében. A Lecsó a filmgyár legprogresszívebb időszakában készült, amikor Docterék olyan mozgóképes termékeket produkáltak gyors egymásutánban, mint a WALL-E, Fel! vagy a Toy Story 3. A stúdió márkájához hűen ez is egyszerre ríkat és nevettet meg kicsit és nagyot egyaránt, miközben egy aprócska történettel szól valami egészen egyetemesről. Hanganyagában és képi világában is költői, a közel tökéletes mozgóképes főzet, mely jó eséllyel válna még a legmakacsabb zöldségutáló egészségére is.
Kalandférgek
Két halálig tépett csávó egy televíziós reklámtól inspirálva elhatározza, hogy ha már úgy alakult, a hasonló állapotokban rendre jelentkező (nem tapasztalat, csak úgy hallottam, hogy mondták), így e füstös estén is ütempontosan beütő éhségüket kedvenc hamburgerükkel csillapítanák. A Kalandférgek a 2000-es évek elején nagyot ment tinivígjátékok egy megtekert és felszippantott kinövése, s mint olyan, a műfaj egyik legjobb darabja. A kőegyszerű történet a két kétes megítélésű, mégis nézői azonosulásra tökéletesen alkalmas főhős személyén és kalandján keresztül, a komédia csalfa álcája mögül képes egyszerre Road-movie és felnövéstörténet lenni, miközben érzékeny húrokat penget a barátságról, a felnőtté válás árnyairól, valamint az étel és az evés aktusának társadalomban betöltött jelentős szerepéről.
Platform
Peter Greenaway már 1989-es rendezésével, A szakács, a tolvaj, a feleség és a szeretője című filmmel megmutatta, hogy az étel, különösen annak elfogyasztása, még specifikusabban az elfogyasztás módja és körülménye értelmezésében több is lehet annál, minthogy kalóriákkal támogatjuk szervezetünk napi működését. Dennis Villeneuve még jóval Istenített sztárrendezővé válása előtt, a 2008-as a Következő emelet című filmjével fogalmazta meg az evés aktusán keresztül markáns társadalmi bírálatát, ami aztán mind koncepciójában, mind kivitelezésében számos ponton mutat hasonlóságot a Platform című filmmel. Ebben a fiktív, mégis áthallásos emberalatti világban a különböző szinteken lévők eltérő minőségben és mennyiségben esznek, hogy élhessenek, és élnek, hogy ehessenek. A téma releváns, a megközelítés radikális, szemben a lista korábbi tagjaival az étel vonzereje viszont egészen minimális. Így is lehet, és érdemes is, elvégre az élet nem csak játék és mese, ha megnyerni nem is, túlélni azért csak jó lenne.
