Nem sok emlékem van arról, hogyan éltem meg a tini éveimben testem átalakulását. Nincsenek bennem sérelmek vagy rossz élmények, talán soha nem is tapasztaltam ezzel kapcsolatban se bántást, se önmarcangolást. Ellentétben azzal, amit jelenleg érzek.
Fogjuk a covidra a korra meg a háborúra!
A fotóimat visszanézve a coviddal kezdődött minden, de nem hiszem, hogy ez jó kibúvó lenne bármi alól is. Tény azonban, hogy az elmúlt körülbelül 3 évben többet híztam, mint előtte bármikor. De nemcsak a koronavírus csapott le ebben az időben, hanem a rettegett 30-as évem is. Amivel egyébként egészen megbarátkoztam azóta, viszont azt is látom, hogy e kor felett már kicsit minden más.
Másképp működünk, egyre jobban kell figyelnünk magunkra, és talán könnyebben is hízunk. Mindezek mellett jött egy háború, ami az amúgy is sokszor labilis lelkivilágomnak szintén nem tett jót. Viszont mondhatnám azt is, hogy mindez csak kifogás, és bármi is történt, heti kétszer ugyanúgy el lehetett volna menni mondjuk futni. Nos, igen, el lehetett volna. Sok mindent lehetett volna. De az önostorozás nem biztos, hogy megoldást hoz.
32 év, 62 kiló
Bár a 32-ig még van három hónapom, de a 62 nagyon is valóságos. Alapvetően nem igazán mérem magam, mert nem tartom jó ötletnek, mentálisan tönkretesz. Viszont szökőévente egyszer, puszta kíváncsiságból, megteszem.
Szóval így alakult, hogy mostanra a 47 kilós tinilányból 62 kilós felnőtt nő lettem. Legalábbis a pszichológus ezzel bíztat, hogy igazából nem a kiló a lényeg, hanem hogy felnőttem, és ezzel minden változik egy kicsit.
Nos, rendben, de mit lehet ezzel kezdeni? Mert bár lehet, hogy másnak ez lenne az álomsúly, de nekem a magam 162 centis magasságával ez a rémálom. És érzem, hogy ez lelkileg is elindított a lejtőn.
Hogy már szégyellem a hasamat, hogy nem ismerek magamra a fotókon és nem szeretem, amit a tükörben látok. Viszont azt is jól tudom, hogy ez az út nagyon rossz helyre visz, ahova nem akarok eljutni. Nem szeretném testképzavarba, se evés zavarokba üldözni magam, csak mert elveszítettem azt a betonhasú lányt, aki voltam.
Megbocsátani és elfogadni
Az biztos, hogy kezdésnek muszáj lesz megbarátkoznom magammal és szeretettel fordulni e felé a 62 kilós nő felé.
Az elfogadás első lépcsőfoka azonban szerintem a megbocsátás. Megérteni, hogy mindaz, amit az első bekezdésben felsoroltam, megtörtént, és még azon túl oly sok más is.
Igen, leeresztettem az elmúlt években. Nem foglalkoztam annyit a testemmel, mert volt sok más dolog, amivel küzdöttem. Megbénítottak világesemények, személyes traumák és lelki mélypontok. Viszont ezek mellett a mentális egészségemmel annyit foglalkoztam, mint előtte soha. Nem mehet minden mindig egyszerre és egy időben “hú de faszán”. Szóval lehet, hogy a testemre feljött plusz 10 kiló, viszont a lelkemről, a szívemről legalább egy ekkora súlyú kő esett le. Éppen ezért ideje megbocsátani magamnak, hogy egyszerre csak egy dologra volt erőm fókuszálni.
A testem mostani állapota pedig szimbolizálhatja egyelőre a lelki utamat. Így talán egy fokkal könnyebb lesz elfogadni, és hálát adni érte, hogy még így elhagyatottan is funkcionált, és előre vitt az életben. Addig, amíg én a lelkemmel voltam elfoglalva.
“Innen szép a nyerés”
Az idézet egykori töri tanáromtól származik, és sosem felejtem el. Akkor mondogatta, ha nagyon rosszul teljesítettünk az órán, és ez azóta mindig eszembe jut, ha valami nem jól alakul.
Hiszen valóban, a semmiből nyerni az igazán nagy győzelem. De mielőtt oda eljutok, meg kell barátkoznom magammal, ezzel az új formámmal. Amihez fontos lépés az előző bekezdésben írt megbocsátás, de néhány további is. Julcsi szokta mondogatni, hogy “ez csak átmeneti”, s bár inkább valami féle belsős poén ez már a magazinnál, közben mégis olyan megnyugtató is egyben.
Tudni, hogy most ez van, és okkal van így, de ha teszek ellene, akkor változni fog, addig pedig így is jó lesz, így is engem szolgál, így is én vagyok. Éppen ezért fontos újrakapcsolódni vele.
Tudom, elcsépelt megint a jógával jönni, de számomra ez egy olyan sport, ami nemcsak a testemet, de a lelkemet is formálja. És segít benne, hogy a kettő közelebb érjen egymáshoz. Ezért első körben most januárban egy 31 napos jógás kihívást tűztem ki magam elé és heti egy edzést a kedvenc edzőnkkel. Ezeken túl pedig néhány reggeli sétát, ahol magamra, és a jelenre fókuszálhatok.
Mert nem akarok őrült diétákba kezdeni, amik csak a yoyo effektushoz vezetnek. Nem akarom sanyargatni magam, és végképp megutálni, ha kudarcot vallok. Szeretném megszeretni magam így is, ahogyan most vagyok, és lassan, de biztosan formálni a testem. Úgy, ahogy még jó érzéssel tölt el. Úgy, amíg ez egy út, egy fejlődés útja, nem pedig verseny a lehetetlennel.
Fotók: Tajnay Dorottya
