fbpx

“Azt látják rajtam, hogy nagyon akarok élni” – interjú Lukoviczki Réka, Robotlánnyal

Lukoviczki Réka, avagy Robotlány, a Lábatlan Blog szerzője, sportoló, és még egy csomó minden. 21 évesen, egy autóbalesetben veszítette el a lábát, de kapott egy új életet, amit ő nagyon is kihasznál. Terveiről és az elfogadásról beszélgettünk.
HIRDETÉS
HIRDETÉS

Mesélnél először kicsit magadról? Mivel foglalkozol?

Útkereső vagyok most. Nemrég diplomáztam sportmenedzser szakon, és keresem a helyem, hogy hogyan tudnék a sport világában dolgozni.

Mi lenne a fő cél vagy terv, amivel szeretnél foglalkozni?

Az az álmom, hogy egy olyan helyet hozzak létre, ahol együtt tudnak sportolni mozgáskorlátozottak és épek. Az egész egy befogadó közösség lehetne. Vannak már erre kezdeményezések, helyek Magyarországon, de én szeretném ezt még jobban elérhetővé tenni. Úgy látom, nagyon pozitív élmény az embereknek, ha együtt mozognak.

Említettél nemrég egy ösztöndíjat is, mesélsz erről kicsit?

Tavaly részt vettem egy online kurzuson egy amerikai ösztöndíjprogramban, ami ezzel a témával foglalkozik. Mivel Amerikában elég sok az érintett, főleg a veteránok miatt, ezért ott számos ilyen sportkomplexumot hoztak létre. Náluk teljesen természetes, hogy az emberek például láb nélkül sportolnak. Próbálnak minél többet kihozni az életükből, és ez a pozitív mentalitás engem is arra sarkall, hogy igyekezzek mindig kicsit többet és többet hozzátenni. A covid miatt tavaly nem sikerült, de idén szeretnék ezekre a helyekre eljutni, mivel én is egy ilyet szeretnék megvalósítani.

Olvastam, hogy neked a Paralimpia nagy álmod volt. Ezt elengedted már?

Nem teljesen, csak kicsit átalakultam. Régen nagyon versengős típus voltam, most inkább azért sportolnék, hogy közösségben legyek. A prioritás kicsit megváltozott, de ez nem jelenti azt, hogy ne járnék versenyekre. Csak már nem akarom, hogy öncélú legyen ez az egész, inkább szeretném élvezni, és együtt, másokkal mozogva teljesen más élmény. 

Beszéljünk a balesetről. Megvan az az érzés, amikor felébredtél, és tudatosult benned, hogy mi történt? Mennyi idő volt, mire ezt elfogadtad?

Mivel eszméletnél voltam a balesetnél, így sejtettem, hogy sajnos már nem menthető a bal lábam. Pedig az orvosok nagyon küzdöttek érte és értem is, amiért nagyon hálás vagyok. Pont ezzel kapcsolatban jön itt az elfogadás, hogy a mai napig sokszor nehezen vagyok ezzel. Szerintem semmi nem úgy működik, hogy van egy pont és onnantól kezdve mindent elfogadsz. Az én esetemben a baleset kihat a mindennapjaimra és emlékeztet rá, hogy mi történt és nem úgy tudok már dolgokat megcsinálni. Őszintén, ennek az elfogadása sosem lesz száz százalékos, de igyekszem azt nézni, hogy mi az, amit ki tudok hozni belőle.Inkább a megoldásokat keresem.

Az elején volt olyan érzésed, hogy nem akarsz ezzel szembesülni, vagy ezen hamar túl lendültél?

Az elején nem volt ez jellemző. Persze volt olyan, hogy azt mondtam elegem van, de nem tartott sokáig ez a gondolat, mert tudtam, hogy még mehetek tovább, van még egy csomó feladatom, célom.

Mik azok, amik leginkább ki tudnak billenteni ebből az egyensúlyból?

Leginkább azok a pillanatok, amikor valami nem úgy van, ahogy elterveztem. Például nem tudok elmenni kirándulni a barátaimmal. De nyilván ilyenkor újragondoljuk, és elmegyünk egy tópartra piknikezni. Ennek ellenére természetesen én is vágyok arra, hogy túrázzak, jöjjek-menjek… És ne azon kelljen aggódnom, hogy a lábam rendben van-e ahhoz, hogy mozoghassak. De összességében teljesen normális életet élek (nevet).

Szokott még fájni fizikailag?

Igen, és ez is az elfogadás része, mert ez a egész életemben ott lesz.

Mennyire tudtad elfogadni, hogy jobban rá vagy utalva másokra? Tudsz segítséget kérni?

Már sokat fejlődtem benne, de azért még mindig nehéz, hogy felnőtt emberként, mivel akadályozva vagyok a mozgásban, mondjuk meg kell kérnem a páromat, hogy adja oda a bögre kakaót. Főleg önértékelésbeli problémát okoz számomra. Persze, a jó dolgokat nézem, de sokszor rosszul esik, hogy nem úgy tudok valamit megcsinálni.

Te hogy látod, az utcán ha látnak vagy esetleg segítséget kell kérned, mások hogy állnak ehhez? 

Jó arcok, eddig nem tapasztaltam problémát ebből. Igazából én próbálok általában elvegyülni a tömegben és haladni, nem arra figyelni, hogy egy lábam van. A gyerekek szokták inkább megnézni, meg visonganak, ami nekem nagyon aranyos.

Kicsit visszakanyarodva a balesethez, ugye nem te vezettél. Hogy állsz azzal, hogy megbocsátani annak, aki a volán mögött ült? Biztos volt ezzel is dolgod.

Rájöttem, hogy ha haragszom valakire, akkor az egy nagyon rossz energia, ami hosszú távon megmérgez engem. Ezt az energiát inkább megpróbáltam arra használni, hogy fel tudjak állni. Tudtam, hogy ez egy nagyon nehéz út lesz. Persze, voltak rossz érzéseim, de összességében nem hibáztatom a sofőrt, kicsit sorsszerű volt ez az egész történet. Tudom, hogy nem direkt csinálta és én ezt el tudtam engedni.

Mondtad, hogy kocsival jöttél ide. Ezek szerint már nincs benned félelem a vezetés kapcsán?

De azért van, nyilván előjön bennem, hogy félek, hogy sérülést okozok másnak, ezért én extra óvatos vagyok. Az első pár évben nehéz volt, de most már azért van rutinom. Azt tudom tanácsolni másoknak is, hogy vissza kell ülni az autóba és menni kell, csinálni kell, aztán majd oldódik.

Mesélsz kicsit a felépülés szakaszairól?

Az elején nem igazán voltam tudatos, nem is dolgoztam pszichológussal például. Ami nekem segített az az, hogy volt egy célom, méghozzá az, hogy visszamegyek az egyetemre, a barátaimhoz, és próbálom ott folytatni, ahol abbahagytam. Nyilván ez már nem az az élethelyzet, ezt utólag megtanultam. Valamint volt bennem egy nagyon erős düh, hogy láttam másokat folytatni az életüket, én meg ott ültem a rehabon a nem velem egykorúakkal és azt éreztem, hogy kimaradok mindenből. Ami nagyon sokat segített még az a sport, ahol célirányosan ki tudtam magamból adni a feszültséget.

Lukoviczki Réka

Ekkor jött nálad jobban a sportszeretet?

Gyerekkorom óta mindig sportoltam, de amikor a rehabon voltak sportfoglalkozások, akkor az éreztem, hogy nem vagyok sem sérült, sem lábatlan. Ugyanolyan vagyok, mint bárki más, és ez erőt adott, és azt láttam a többieken is, hogy felszabadultak közben. Kicsit olyan volt, mintha gyerekek lennének és játszanának. Ott döntöttem el, hogy ez lesz az én irányom. Szeretném, ha már nem furcsa lenne, hanem az lenne a természetes állapot, hogy egy sérült ember is sportol.

Magyarországon van most olyan hely, ahova egy mozgássérült ember el tud menni sportolni?

Akik tudatosan, integrált módon szoktak foglalkozásokat tartani, ők most a SUHANJ Alapítvány, hozzájuk is szoktam járni edzeni. Viszont több ilyen kezdeményezésről annyira nem tudok, ahol specifikusan ilyen integrált/inkluzív helyszínt hoztak létre. Pedig országszerte szükséges lenne.

Mesélsz kicsit a protézisedről? Elég extrán néz ki!

Ez egy elég magas aktivitást biztosító eszköz, amit nagyon a magaménak érzek. Amikor a műtét után szembesültem azzal, hogy mi történt, egy célom volt, hogy egyből szerezzek egy protézist és mehessek. A “hiány” pótolva lett és a saját szememben a protézissel együtt vagyok teljes egész ember. Ez is egy nehéz része az elfogadásnak, hogy amikor leveszem és mankózok, olyankor hiányzik, hogy valami ott legyen. De ez a lábikó nagyon menő, sokat lehet benne menni és elektronika van benne. Amikor nem fáj épp a lábam, akkor könnyű vele lépcsőzni vagy akár kirándulni. Elég aktív életet tud biztosítani, amihez azzal járulok hozzá, hogy mindennap tornázok, hogy fenntartsam ezt az állapotot.

Mondtad, hogy ha leveszed, akkor másként látod magadat. Hogy állsz a tested elfogadásával?

Hát, átalakult, de egyébként pozitív irányba. Nyilván sok munka eredménye, de most már ha tükörbe nézek, akkor úgy állok hozzá, hogy én ilyen vagyok. Persze, amikor nincs rajtam a protézis, akkor sokkal kevesebb dolgot tudok csinálni, olyankor kicsit esendőbbnek érzem magam. Szerencsére engem egy olyan környezet vesz körül, ahol ezt maximálisan elfogadják. Látják rajtam, hogy nagyon akarok élni és csinálni mindent és rájuk ragad ez a motiváció.

Ha nem történt volna meg ez a baleset, mit gondolsz, milyen lennél most? Bánod, hogy így alakult?

Biztos, hogy nem csinálnám vissza, mert sok jó emberrel találkoztam és sok jó élményben volt részem, és magamban is felfedeztem új dolgokat. Nyilván a régi, kétlábas mozgásszabadság az már nem pótolható, ami hiányzik, de próbálom ebből kihozni a maximumot. Valószínüleg egy teljesen más ember lennék, és ennyire sokat nem fejlődhettem volna. Azt mondják, minél nagyobb a behatás, annál nagyobb a változásra való kényszer, mert valahol ez az. Hiszen nem magamtól akartam ekkorát változni, de az élet hozta így, én pedig adaptálódtam. A trauma nem csak egy stresszfaktor, hanem a fejlődésre való lehetőség is. 

Borítókép: László Attila

Réka blogja, Instagram oldala

Kapcsolódó cikkek