Pár hónappal ezelőtt rendszeresen jártam gyógyfürdőbe, ahol az összes medencénél fel volt tüntetve az a mondat, hogy a csend képes gyógyítani.
Persze a tábla ellenére mindig voltak olyan látogatók, akik egymással beszélgettek, és mivel én egyedül voltam, olykor-olykor ahelyett, hogy saját gondolataimban merültem volna el, akarva akaratlanul inkább őket hallgattam. De aztán valahogy mégis sikerült visszatalálnom a csendhez, és valóban érdekes volt megtapasztalni, hogy milyen hatással lehet.
Én és a csend kapcsolata
Alapvetően csendes, inkább introvertált természetű személy vagyok, bár már egyre inkább nyitok a környezetem felé, korábban mégis többször képviseltem a hallgatást. De ezt a csendet nem szerettem, mert azzal volt egyenlő, hogy nem hangoztattam, amit gondolok. Vagy azzal, hogy nehezemre esett beszélni bármiről is. Ez a csend olyan volt, hogy míg kívül semmi nem hallatszott belőle, bennem, a fejemben fülsüketítően hangos zajok voltak: gondolatok, félelmek, és bizonytalanság keveréke.
Valahol emiatt is érzem azt, hogy a csend nem minden esetben pozitív. Ha átlépünk egy határt, és elkezdjük magunkban tartani az érzéseinket, élményeinket, azáltal a csend károsan elhatalmasodhat rajtunk. Ez a kapcsolatainkat tekintve lehet a legveszélyesebb.
De van egy igazán pozitív töltete, amit nem olyan régen fedeztem fel, és ami miatt szerintem érdemes a csendet használni és kihasználni egyben. Hiszen nem hiába ismertetik annyi helyen az előnyeit! Csak fel kell tudni ismerni, hogy melyik helyzetben melyik fajtájára van szükségünk.
Megtanulni csendben lenni
Alapvetően van egy szerintem torz kép a társadalmat tekintve, hogy leggyakrabban a hangos, exhibicionista személyek kerülnek a középpontba. A többség róluk gondolja, hogy izgalmasak, példaértékűek. Pedig a pszichológia szerint a hangoskodás mögöttes bizonytalanságból fakad, abból, hogy elrejtsék alacsony önbecsülésüke. Továbbá, hogy mihamarabbi visszajelzést kapjanak. Érdemesnek találom elgondolkodni ennek fényében, hogy valójában mit képviselünk a hangokkal, a hangoskodással és a csenddel.
De azt is tudom, hogy a csend olykor félelmetes. Hogy mekkora súlya van. Sokan nem is merjük megkockáztatni, hogy csendben legyünk! Pedig a csenddel megágyazhatunk a léleknek, utat engedhetünk neki, hogy megszólaljon. Ugyanakkor annak is, hogy egy kicsit megpihenjen.
Ehhez viszont kénytelenek vagyunk megteremteni a szükséges környezetet, hiszen a mindennapok zaját nehéz elhallgattatni. Jó megoldás lehet a természetben eltölteni egyedül egy kis időt, de otthon is működhet mindez, a lényeg, hogy az átlagos, hétköznapi hangoktól és tárgyaktól is tartsuk távol magunkat. És azt sem állítom, hogy mindenképp egyedül kell lennünk a csendben. Sok esetben nagyon sokat tud segíteni a csend társaságban is.
De ne várjuka csendtől, hogy bennünk is csendet teremtsen. Persze trenírozhatjuk magunkat, hogy kis időre teljesen kikapcsoljuk a gondolatainkat, ami olykor nem árt, de azért érdemes meghallani őket. És ha először zavaros gondolatok bukkannak a felszínre, amik ijesztően hatnak, ne hessegessük el őket, foglalkozzunk velük. A csend a leghatékonyabb eszköz, hogy megértsük és megismerjük önmagunkat.
Mialatt ez a téma érlelődött bennem, kértem olvasói visszajelzéseket is a csend kapcsán. Végezetül szeretném az általuk elküldött szövegeket név nélkül megosztani:
“Mit jelent nekem a csend?
Egyáltalán mit hívunk csendnek? Mikor csak a természet hangjai szólnak? Vagy messzi morajlásként az utca zaja? Vagy inkább azt, mikor lelassulunk és nem cikáznak gondolatok milliói a fejünkben? Számomra talán egy kicsit mindegyik a csendet jelenti, de azt hiszem leginkább azt hívom annak, amikor nem beszél hozzám senki, és nem válaszolok senkinek, saját magamon kívül. Nekem a csend egy lehetőség arra, hogy kiszakadjak a mindennapokból és magamra figyelhessek mindenki más helyett. Ennélfogva pedig a csend számomra egy esély a fejlődésre, a gyógyulásra, a legnagyobb felismerésekre.”
“A csend a lélek nyugalma.”
„Néha a csend is lehet olyan csodálatos mint bármilyen dallam.”
(Rob Thurman)
