A Mindenszentek és halottak napja hazánkban egyet jelent valami szomorú és lehangoló ünneppel, amikor koszorút veszünk és gyertyát gyújtunk a szeretteink sírján. Én gyerekként ezt nagyon nem így éltem meg. Nálunk nem volt sírás és szomorkodás, maximum, amikor a nővérem ötödszörre is elfújta a gyertyát, amit nagyapánk olyan nehezen gyújtott meg. Emlékezés volt, kedves történetek az illetőről, és egy nagyon jó családi program, ami történetesen a temetőben zajlott.
Persze, ha friss az elhunyt elvesztése és közel is állt hozzánk, akkor nehéz vidáman tekinteni az ünnepre, de összeségében ennek nem kell gyomorgörcsöt okozó napnak lennie. Ha már a gyerekek is azt látják rajtunk, hogy befeszülünk tőle, és folyton csak rájuk morgunk, hogy nehogy mosolyogjanak a temetőben, mert hát mégiscsak mit szólnak ezt látván az emberek, akkor egy olyan gátat nevelhetünk beléjük, amely később még megbosszulhatja magát.
Nagyon jó példa a halál és a gyász feldolgozására és kezelésére a Coco című mese, amely a mexikói szokásokat mutatja be egy gyönyörű történeten keresztül. Ugyanis ott nem a halált, hanem az életet ünneplik ilyenkor, és azt a személyt, aki ugyan már nem lehet köztük, de egykor, sőt, a mai napig nagyon fontos szerepet tölt be a család életében.
És ha erről az oldaláról próbáljuk megközelíteni a halottak napját, a gyerekben is ki tudunk alakítani egy egészséges képet a halálról, és még a családot is közelebb hozhatja.
Mivel valószínűleg a gyerekek nem nagyon ismerték azokat az embereket, akikhez kimentek a temetőbe, fontos, hogy személyessé tegyük nekik az egészet, hogy ők is tudjanak kapcsolódni. Meséljünk kedves történeteket az elhunytakról, mondjuk el milyenek voltak és mi mit kaptunk, tanultunk tőlünk. Én például nem ismertem a dédszüleimet, de a nagyszüleim, szüleim történetein keresztül, gyerekként is úgy éreztem kötődőm hozzájuk. Ők az én családom, még ha fizikai síkon sohasem tudtunk találkozni. Ezért már felnőttfejjel, de még a mai napig fontos, hogy a dédszüleim sírja is rendben legyen, és mindig, ne csak mindenszentekkor legyen rajta gyertya és koszorú. És nem azért, mert mit fog szólni a szomszéd, ha nincs rajta semmi, hanem mert fontosak nekünk és én ezt már csak így tudom szimbolikusan kifejezni feléjük. Ez pedig annak köszönhető, hogy annak idején ezt belém nevelték.
Számít az is, hogy hagyjuk a gyerekeket részt venni az előkészületekben. Segítsenek nekünk kiválasztani a gyertyákat és a koszorút, és a temetőben is hagyjuk, hogy ők gyújtsák meg vagy tegyék a gyertyát a sírra. Ha pedig elkapnának minket az érzelmek egy szerettünk sírja felett, azt is próbáljuk megértetni vele. Mondjuk el a gyereknek a maga nyelvén, hogy mennyire fontos volt nekünk az az illető és bizony hiányzik nekünk, ezért érzékenyültünk el. Alapvetően viszont nem kell, hogy ez az ünnep mindenképpen a sírásról vagy a faarccal a temetőben bolyongásról szóljon. Hagyjuk, hogy a gyerekek valóban élvezzék a halottak napját, és mi is nyugodtan engedjük el magunkat.
Amiért én gyerekként még szerettem a halottak napját, az az, hogy utána mindig kicsit együtt volt a család. Beszélgettünk, nevetgéltünk, a felnőttek pedig történeteket meséltek nekünk, ezzel az egésznek egy igazán melegséges és összekovácsoló hangulata és üzenete volt.
A Mindenszentek és a halottak napja idén szólhatna mindenhol az élet ünnepléséről. Legyünk hálásak a szeretteinkért, akik még itt vannak velünk, és gondoljunk szeretettel azokra, akik ugyan már nem lehetnek köztünk, de nagyon sokat kaptunk tőlük. Végsősoron pedig ez az, ami számít és amire érdemes emlékezni.
