Ezt az ominózus cikket itt olvashatjátok.
Aztán jött a karantén és észrevétlenül kúszott fel rám közel 7 kiló. Mindez akkor derült ki számomra, amikor megpróbáltam felhúzni a kedvenc fehér nadrágomat. Felhúzni még csak-csak, de begombolni már nem tudtam. Lesokkolt. Minden régi emlék és érzés lavinaként tódult rám. A tükör előtt sírva a hasát csipkedő kamasz, a combját vagdosó lány és a nyaraláson zabáló, majd bűntudatos énem. Ott álltak előttem, és egybehangzóan mondták ki az ítéletet: kövér vagy!
Gondolhatnánk, hogy ez csak test, ezek csak kilók, amelyeket majd le lehet dolgozni, ha akarja az ember. De ha valaki, aki nagyjából 14 éves kora óta küzd azzal, hogy nem szereti, ahogy kinéz, és egy keserédes viszonyt ápol az étellel, annak ez sokkal többről szól.
Kudarcként éljük meg, hogy elvesztettük az irányitást a testünk felett, ami sokszor az egyetlen dolog, amire – vagy legalábbis azt hisszük – befolyásunk van az életünkben.
Nekem viszont sokkal rémisztőbb volt az az érzés, hogy „még mindig itt tartok?”. Annyi munka után, még mindig kétségbeesek, ha pár kilóval többet mutat a mérleg? Aztán rájöttem, hogy hazudok magamnak is. Elhitettem magammal, hogy micsoda önelfogadásban vagyok, holott csak simán sikerült kordában tartani a súlyom. De mindig ott volt az agyam hátsó kis szegletében, hogy azért pár kilót még le lehet adni.
Mert ha valóban elfogadnám magamat, úgy, ahogy vagyok, akkor nem kerültem volna padlóra pár plusz kilótól. Hiszen addig könnyű azt mondani magunknak és másoknak is, hogy én már tökre rendben vagyok magammal, amíg a komfortzónádon belül mozogsz, legyen szó bármiről. Aztán jön valami változás, és hopp, már nem is olyan rózsaszín a dolog. Ilyenkor kerül igazán mérlegre, hogy mennyire is volt sikeres az önelfogadásod vagy csak illúzió az egész.
Ez nem azt jelenti, hogy soha nem inoghatsz meg, hogy mindig mosolyogni kell, és nem lehetnek mélypontok magaddal kapcsolatban. A megoldási stratégiád viszont kell, hogy változzon. Nem beletörődni kell egy adott helyzetbe, mondván én elfogadom magamat így, miközben belül szenvedsz.
Kíméletlenül őszintének kell lenni ilyenkor magunkkal. Őszintén válaszolni olyan kérdésekre, hogy mindent megtettem, hogy dolgozzak magamon? Mennyire vagyok felelős a kialakult helyeztért? Most csak sajnálni fogom magamat, vagy teszek is ellene?
Ne aggódjatok, nem fogok átmenni Szabó Péteri magasságokba, és élvezetési tanácsadó, coach se szeretnék lenni. Mert őszintén, nem tudom a választ, nem tudok egy tuti receptet a dologra, csak azt tudom, hogy mennyire fontos volt nekem ez a felismerés. Hogy még nem vagyok jóban önmagammal, hogy sokkal kevésbé fogadom el a testem és ezzel együtt magamat is, mint hittem.
És ha már ezt felismerjük, az szerintem egy nagyon fontos lépés. Ezért úgy döntöttem, nem engedek a kísértésnek, és nem kezdek önostorozásba. Már nem elnyomni akarom magamban a régi hangokat. Szeretnék visszamenni ahhoz a tükör előtt álló kislányhoz, hogy megnyugtassam és elmondjam, hogy milyen szép. Nem szeretném most cserben hagyni.
Hogy most sikerülni fog? Megfelelő módon kezdek egyáltalán neki a problémának? Nem tudom, majd az idő eldönti. De legalább megpróbálom.
