Két fő szempontunk volt, hogy olyan helyre menjünk, ahol még egyikünk se járt, és, hogy lehetőleg költséghatékonyan oldjuk meg. Mivel nemrég már repülővel is elérhetővé vált Zadar vagy másnéven Zára, így le is csaptunk két egészen olcsó jegyre, így fejeként 20 ezerből meg is volt az utazás oda-vissza. Annyira fellelkesített minket ez a sikeres üzlet, hogy úgy éreztük, minket már semmi sem állíthat meg. Aztán kezdtünk el szembesülni a Booking.com sokszor akadozó rendszerével.
Na meg mire az én egyetlen párom megtalálta a szerinte legjobb ár-érték arányú szállást… Pontos, eddig nem ismert matematikai képletekkel számolta ki melyik az a helyszín, ami nem is lepukkant, de nincs is elszállva, és nem kell 2 órát utazni vagy gyalogolni a tengerhez (ez utólag kicsit félrecsúszott). Aztán mire meglett ez a nagy döntés, hol az volt a baj, hogy befagyott a rendszer, de akadt olyan is, hogy már igazából elkeltek a szobák. Majd már épp elengedtem a dolgot és kezdtem megbarátkozni a gondolattal, hogy idén is haza megyünk Keszthelyre, mikor végre meglett a foglalás.
A világ legédesebb, semmilyen nyelven, csak horvátul beszélő öreg nénijénél, Anikánál leltünk otthonra arra a 4 napra. A szoba kisebb volt, mint a képen, az elején fura öregnéni szag is terjengett, de mindent elfeledtetett velünk a tulajdonos, aki hol pizzát vett nekünk, hol pedig a házi fügéjét kínálgatta. Miközben olyan lelkesen mutogatta, hogy hol a buszmegálló, hogy szinte úgy éreztem a 4. napra, kicsit beszélem a nyelvet.
Na, de nézzük Zadart. Őszinte leszek, engem maga a város nem nyűgözött le. Persze az óváros hangulatos, a tengerpart szép, a víz tiszta, a naplemente pedig utánozhatatlan. Mégis végig volt egy enyhe hiányérzetem, az az igazi wáó érzés miatt. Ettől függetlenül már a megérkezésünkkor rájöttem, itt mennyivel másabb a helyiek mentalitása. Véletlenül találtunk rá a reptéren a buszt keresgélve egy taxisofőrre, aki jól beszélt angolul és nem akart 100 eurót elkérni egy 15 perces útért. Az út során megtudtunk mindent róla, és még abban is segített, hogy pontosan megtaláljuk az apartmant. Annyira megkedveltük, hogy végül hazafele is őt hívtuk segítségül.
Alapvetően ez a kedvesség valahogy szinte mindenkire jellemző volt, bár lehet csak a Covid utóhatása, hogy a helyiek úgy örülnek a turistának, mint még előtte sohasem.
A buszok amolyan mediterrán módon mennek, hétvégén óránként, ha úri kedvük úgy tartja, hétköznap félóránként. Az útvonal kifürkészhetetlen, így sokszor lutri volt, mégis merre lyukadunk majd ki. Így viszont sikerült naponta 10 kilométert gyalogolni, ami azt eredményezte, hogy este bűntudat nélkül lehetett zabálni.
A kedves párom az éttermek, fagyizók, kávézók kiválasztását sem hagyta a véletlenre. Értékelések, kommentek tömkelegét olvasva barangoltunk éhesen az utcákon, hogy aztán eljussunk a megfelelő helyre, ahol végül jelezték, hogy tele vannak. Mindezek ellenére nagyon jókat ettünk, és minden elismerésem a barátomé, aki egész jól kezelte a „együnk valamit már, vagy megöllek” mentalitásomat. Kötelező ilyenkor a tengeri kaja, amiben tutira senki se fog csalódni.
Úgy esett a dolog, hogy nyaralásunk 3. napja egyben a párom születésnapja is volt, így úgy döntöttük bérlünk két elektromos biciklit és eltekerünk (egy kis plusz motorsegítséggel) Ninbe. Az 15 km oda és 15 km vissza, ami még ha könnyített módon is, hála az elektromosságnak, azért nem volt kis meló. De nagyon megérte, mert útközben végre utolért az az igazi wáó érzés, ami eddig hiányzott.
Ami a strandokat illeti, egyet ajánlok, hogy ne a mindenki által ajnározott Borik beach-re menjetek, mert nem elég, hogy fizetős, de egyáltalán nem azt adja, mint, amit várnánk. Cserébe bármelyik ingyenes strand nagyobb élmény volt, és semmivel sem volt rosszabb a felszereltsége és tisztasága.
Ami a piszkos anyagiakat illeti, mindenki riogatott az elszállt árakkal, azonban nekünk Zadarral szerencsénk volt, mert nagyjából budapesti árakkal találkoztunk, így nem hagytuk ott a fél vagyonunkat. Persze ez tájegység függő, arra már nem esküdnék meg, hogy mondjuk a népszerű Split is ilyen árakon mozog.
Habár csak négy napra mentünk és nem is volt éppen lazulós, pihenős a tempó én minden percét imádtam. Nagyjából két éve nem mehettünk igazán sehova, így jó volt végre egy kicsit azt érezni, mint annak idején. Újra szabadnak és felszabadultnak lenni.
