Hartyányi Panna kapcsolódás pályázatunk nyertese volt tavaly. Olyannyira meggyőzött minket, hogy első eseményünk tudósítására is őt kértük fel. Most pedig havi témánkkal, a felnőtté válással kapcsolatban szedte sorokba érzéseit.
Emlékszem, gyerekként elképesztően irigyeltem a felnőtteket. Leginkább amiatt, hogy szabad akaratukból tesznek bármit. Alig vártam, hogy én is kiszállhassak az iskolapadból, és elmondhassam, hogy dolgozom. Akkoriban ezzel volt egyenlő számomra a felnőttség: a munkával.
Aktuális fő témánk révén gondoltam csak el kéne filóznom ezen a felnőtté válás – felnövés dolgon. Mondhatom, nem biztos, hogy túl sok jóra jutottam, ami számomra is nagy felismerés.
A mérgező szülők gyerekei számára sokkal nehezebb lehet a felnőtté válás. Nehéz és hosszú útra kell indulniuk, hogy kitörhessenek az „árnyéklétből”. Útjuk során felnőttként kell megtalálniuk és önmagunkban is felépíteniük azt a világot, amire gyerekként is szükségük lett volna, de sohasem lehetett benne részük.
Bach Viki fotózott a Kollektív Magazin első eseményén. Képei hűen tükrözik az általa képviselt valóságot.
Amikor gyerek voltam, volt olyan időszak, hogy nagyon vágytam már arra, hogy én is felnőtt legyek. Hogy senki ne mondhasson meg nekem semmit, és én dönthessek a saját életem felett. Aztán felnőttem.
Pár napja a kishúgom Szalagavatóján tűnődve néztem ezeket a fiatal lányokat, barátnőket és nosztalgiáztam kicsit. Majd elgondolkodtam azon, hogy a felnőtté válás során mennyit változik bennünk a barátságról alkotott kép.
Bedobozolni eddigi életünket és elindulni az önállósodás útján hatalmas lépés. Elköltözni azonban nem csak fizikálisan szükséges, hanem pszichésen is dimenziót tud váltani ilyenkor a gyerek és a szülő, kapcsolatukban is változások következnek be, cikkünkben ezeknek néztünk utána.
Hartyányi Panna kapcsolódás pályázatunk nyertese volt tavaly. Olyannyira meggyőzött minket, hogy első eseményünk tudósítására is őt kértük fel. Most pedig havi témánkkal, a felnőtté válással kapcsolatban szedte sorokba érzéseit.
Emlékszem, gyerekként elképesztően irigyeltem a felnőtteket. Leginkább amiatt, hogy szabad akaratukból tesznek bármit. Alig vártam, hogy én is kiszállhassak az iskolapadból, és elmondhassam, hogy dolgozom. Akkoriban ezzel volt egyenlő számomra a felnőttség: a munkával.
Aktuális fő témánk révén gondoltam csak el kéne filóznom ezen a felnőtté válás – felnövés dolgon. Mondhatom, nem biztos, hogy túl sok jóra jutottam, ami számomra is nagy felismerés.
A mérgező szülők gyerekei számára sokkal nehezebb lehet a felnőtté válás. Nehéz és hosszú útra kell indulniuk, hogy kitörhessenek az „árnyéklétből”. Útjuk során felnőttként kell megtalálniuk és önmagunkban is felépíteniük azt a világot, amire gyerekként is szükségük lett volna, de sohasem lehetett benne részük.
Bach Viki fotózott a Kollektív Magazin első eseményén. Képei hűen tükrözik az általa képviselt valóságot.
Amikor gyerek voltam, volt olyan időszak, hogy nagyon vágytam már arra, hogy én is felnőtt legyek. Hogy senki ne mondhasson meg nekem semmit, és én dönthessek a saját életem felett. Aztán felnőttem.
Pár napja a kishúgom Szalagavatóján tűnődve néztem ezeket a fiatal lányokat, barátnőket és nosztalgiáztam kicsit. Majd elgondolkodtam azon, hogy a felnőtté válás során mennyit változik bennünk a barátságról alkotott kép.
Bedobozolni eddigi életünket és elindulni az önállósodás útján hatalmas lépés. Elköltözni azonban nem csak fizikálisan szükséges, hanem pszichésen is dimenziót tud váltani ilyenkor a gyerek és a szülő, kapcsolatukban is változások következnek be, cikkünkben ezeknek néztünk utána.
