Már túl vagyok egy 40 napos meditáción, és augusztus elején egy újabbat kezdtem el gyakorolni, aminek a hétvégén lett vége. Ennek a meditációnak „Maszkunk megtörése” a neve. Életünk során rengeteg álarcot húzunk magunkra, többnyire azért, hogy megóvjuk magunkat az esetleges traumáktól, csalódásoktól. Ezek észrevétlenül dolgoznak bennünk és velünk, illetve elhitetik, hogy értünk, pedig hosszú távon ennek a végeredménye, hogy eltávolodunk önmagunktól. A meditáció támogat abban, hogy meghalljuk saját hangunkat, sőt mi több, képviselni is tudjuk azt. Részletesen itt találtok róla információt.
40 nap egyébként nem elég teljesen arra, hogy lebontsuk az összes falat körülöttünk, mégis segít az önreflexióban, és abban, hogy közelebb kerüljünk esetleges elakadásinkhoz, és elinduljunk az önismeret útján. Jöjjenek a tapasztalatok!
Saját magunk háttérbe szorítása
Eleinte reggel kezdtem a meditálást, de mivel nem volt meghatározva, hogy mindig ugyanabban az időben szükséges gyakorolni, volt, mikor a nap végére maradt. Sőt, az is előfordult, hogy egy órával egy megbeszélés előtt meditáltam. Vagyis eleinte mindig megkerestem a napomban azt az időszakot, ahol volt egy üresjárat, ahelyett, hogy a meditáció köré építettem volna fel a többi teendőmet. Ezzel párhuzamosan felismertem, hogy sokszor az egészet csak „letudtam”, kipipáltam a listámról, amolyan „Oké ez megvolt, mi a következő feladat?” hozzáállással. Jól szemlélteti mindez, hogyan is állok a magamra fordított időhöz. Majdhogynem sehogy. Miután ezt észrevettem, igyekeztem tudatosabban időt szánni magamra, a meditáción kívül is. Mindez pedig segített abban, hogy kipihentebb, fókuszáltabb legyek, és könnyebben vegyem az akadályokat. Lényegében ilyenkor tettem fel magam töltőre, és ennek a folyamatnak köszönhetően jobban megismertem a határaimat.
Önmagunk másokhoz való hasonlítása
Ezt a meditációt most egy számomra nagyon kedves személlyel gyakoroltam. Ennek rengeteg pozitív oldala volt, hiszen vele megoszthattam, hogy éppen min mentem keresztül, és sokat tanultam az ő tapasztalataiból is. Viszont, mikor a társam már sokkal előrébb tartott a légzőgyakorlatokkal, még most is nehezemre esik bevallani, de szó szerint elkedvetlenedtem, hogy én miért nem haladok olyan tempóban, mint ő. Érdekes felismerés volt, ugyanis legtöbbször igyekszem a környezetemben kihangsúlyozni, hogy mindannyian mennyire különbözőek vagyunk, amit jó, ha elfogadunk. De ezek szerint az én szemléletembe ezt a hozzáállást még nem sikerült beépítenem, ami most nagyon szépen felszínre került. Ilyen helyzetekben érdemes megvizsgálni, hogy valójában mi áll mögötte: miért szeretnénk ott tartani, ahol mások? Ez sok más esetre is igaz: nézz a reakciód mögé, és legyél őszinte magadhoz, tudd meg, hogy valójában mi a mozgatórugója.
Maximalizmus a jógaszőnyegen
Aki nagyon maximalista, perfekcionista, jelezném, hogy számára nagy kihívás tud lenni a meditáció. Egy nagyon éles tükröt mutat, amibe amúgy nem mindig vagyunk hajlandók belenézni. Én már a második napon úgy szerettem volna meditálni, ahogyan a 40. nap végén ajánlatos. Aztán eszembe jutott az oktatóm, aki vezetni tanított. Amikor túl magabiztosan manővereztem a forgalomban, megjegyezte, hogy „Ne akarj három matekóra után érettségizni”. És milyen igaza volt! Ha kimaradnak a lépések a folyamatból, azzal csak hátráltatjuk önmagunkat. Tudjátok, van is az a mondás, hogy „nem a cél, hanem az út a fontos”. Klisé, de mégis nagyon igaz.
Az eltervezett dolgok gyakran nem egyenlők a valósággal, és ez így van jól
Csakhogy egy példával éljek, minden meditáció előtt elterveztem, hogy mikor leülök a jógaszőnyegre, úgy viselkedek majd, mint egy igazi jógi, elcsendesítem az elmém, uralom a légzésemet, megtalálom a belső békémet. Talán nem lövöm le a poént azzal, ha elárulom, ez ilyen formában még egyszer sem sikerült. A fejünk tele vannak gondolattokkal, feladatból feladatba ugrunk a nap folyamán, folyamatosan pörgünk, néha észre se vesszük és eltelik egy 8 órás munkanap. Ez az állapot, ami életünk nagy részében jelen van, nem fejezhető be annyival, hogy behúzom a kéziféket, esetemben pedig azzal, hogy ráülök a jógaszőnyegre. Rengeteg munka és fegyelem szükséges ahhoz, hogy akár csak 10 másodpercig ne gondoljunk semmire. Végeredményben a meditáció támogatott abban, hogy elfogadjam, gyakran nem pontosan úgy, és olyan idillien történnek a dolgok, ahogyan én azt előző nap megálmodtam. Ilyenkor nem érdemes ezen leragadni, ki kell hozni abból a helyzetből a legjobbat. Ha pedig úgy érzed, nincs rá energiád, akkor bátran eltenni a feladatot holnapra. Viszont bárhogy is történt, fogadjuk el, mert annál nincs felszabadítóbb.
