A hangsúly a ‘nagyjából’-on van, mert távol álljon tőlem az, hogy idealizáljam a múltat, és egy percig se gondolom azt, hogy x évvel ezelőtt bezzeg az élet csodálatos volt, most pedig minden maga a pokol.
De kár lenne vitatni, hátunk mögött (vagy még néha-néha kikacsintva) egy világ járvánnyal, éppen egy gazdasági válságban, egy tőlünk nem messze zajló háborúval, hogy ne lenne könnyű és valid is nosztalgiázni. Hogy milyen jó volt kevesebbet aggódni, félni és fényesebben látni a jövőt.
De tudjuk milyen veszélyes is tud lenni a sok múltban révedezés a nosztalgia. És hiszem, vagy legalábbis nagyon remélem, hogy az emberiség megtalálja a kiutat, és ez az időszak is egyszer csak egy rossz emlék lesz, amire lehet majd bezzegezni. De most jöjjön pár vidámabb vagy éppen személyesebb dolog, ami azért néha tud hiányozni.
Gyerekkori naivitás
Időnként nagyon sok pénzt fizetnék, ha újra lehetnék az a naiv, de lelkes kislány, aki voltam. Aki semmit sem tudott arról, hogy a való élet nem olyan, mint a regények meg a filmek. Úgy éreztem enyém a világ, bármi és bárki lehetek. Nehezebb napokon jó visszagondolni erre a lányra, aki én voltam. Gondolom, valahol itt lehet még bennem, csak kicsit eltemették a felnőtt élet gondjai.
Végtelennek hitt idő
Na nem arra gondolok, amikor mindent halogattam, mert abban azért most is jó vagyok. Hanem arra, amikor tényleg a sose halunk meg életérzésem volt. Persze tisztában vagyok vele, hogy 29 évesen azért aligha mondhatom magam idősnek, de azért egyre többször hallani a sürgető hangokat. Ezt nyilván meg kell tanulni kezelni és elengedni, hiszen minden a maga idejében történik, és mindenki más. De na… azért néha lennék újra az 23 éves kiscsaj, akit nem nyaggattak azzal, hogy mikor szül már. Édes nosztalgia.
Emberek, akik már nem lehetnek velem
A nagyszüleimről már elég sokat meséltem. De van egy kifejezett időszak, amikor még élt mama, papa és nagybátyám, mi pedig velük töltöttük a nyarakat a nagy családi házban. Ha meg kellene határoznom az eddigi életem legboldogabb időszakát, azt hiszem, ez lenne az. Nem történt semmi különös, csak együtt voltunk, és most a fél karomat odaadnám, ha csak egy kicsit megint velem lehetnének.
Test, amit akkor nem becsültem
Ahogyan a kamaszok nagy része, úgy én sem voltam oda a testemért. Mindig lehetett volna vékonyabb, szebb, és ezt a hozzáállást magammal hoztam a felnőttkoromra is. Aztán amikor egy-egy diéta alatt visszagondolok, hogy 10 éve elég volt, ha egy kockával kevesebb csokit ettem, vagy két megállóval hamarabb szálltam le a buszról és máris fogytam, azért szívom a fogam. Szívesen visszamennék az akkori önmagamhoz és jól megráznám, hogy szeresd magad. Időgép híján viszont csak magamnak tudom sulykolni.
Tudom, hogy most mindenkinek nehéz valami miatt, és sokan érzik azt, hogy kilátástalan a jövő. A régi emlékek viszont nem azért vannak, hogy jobban elkeserítsenek minket, inkább tekintsük rájuk kapaszkodóként, hogy megéri a jobbra törekedni, kitartani. Erre mindenképp hasznos a nosztalgia.
Jó emlékgyűjtést mindenkinek!
