Mesélsz magadról, mivel foglalkozol pontosan?
Jelenleg coachingot csinálok, de csak másodállásban. Hivatalosan idén márciustól foglalkozom ezzel, akkor képződtem. De nem ez a képzés adta a gerincét annak, amit csinálok. Az az irány, amit én képviselek, sokkal inkább saját élményes, megfigyeléses tapasztalatokra épít. És leginkább azoknak a munkásságával is tudok azonosulni, akik ezt az utat járták be.
Az én saját önismereti utamat egy kétévnyi egyéni pszichoterápia és a és az ehhez kapcsolódó spiritualitás is jellemezte. Több mint két évet töltöttem hinduizmussal, és annak a megismerésével. Ugyanis nagyon érdekesnek találom, ahogy a hinduk a lélek összetételéről gondolkodtak, hogy az önvaló milyen lehet. Igazából az a legspirituálisabb dolog, amikor arról beszélünk, amit tapasztalunk, észlelünk, és közösen együtt gondolkodunk ezekről. Úgy jelen lenni egy beszélgetésben, hogy készen állok arra, hogy én is kockára tegyem a saját meggyőződéseimet, azért hogy ketten közelebb kerüljünk az igazsághoz.
Neked hogy jött az, hogy mint segítő jelenj meg az önismereti munka mellett?
Ez idővel vált egyre hangsúlyosabbá nálam. Azt vettem észre, hogy számos beszélgetésemben sokat tudott adni egy-egy gondolat, amit így elejtettem. Van bennem egy erős vágy, hogy még mélyebbre ássam magam ezen a területen: mi lehet az emberi létezés, mi lehet a tudat maga. Akárcsak régen a sámánok, akik kvázi beáldozták magukat és lementek ők a saját “sötétjükbe”, és amit onnan felhoztak, azt szétosztották a közösségnek, és próbálták azt mások javára fordítani. Bennem is megvan ez a vágy, ez a kutató minőség. És lehet, hogy ez másoknak is hasznos lehet.
Definiálnád, hogy mit jelent a transzperszonális coach?
A transzperszonális pszichológiával analóg ez. A traszperszonális a személyen túlit kutatja, ítt jön képbe az ember spirituális dimenziója. Például Jung munkásságában is szépen tettenérhető ez a kettősség: a racionális tudós oldal, és a spirituális, kutató minőség. Én a coaching során is igyekszem a legkevésbé materialisztikus beszélgetéseket lefolytatni. Igenis van helye annak, hogy kinek milyen spirituális kérdései vannak. Coachingban például alkalmazzuk az Élet Kereke gyakorlatot, ahol megnézzük a kliens az élete különböző területeivel mennyire elégedett, és ennek elválaszthatatlan része a spiritualitás is. Én úgy gondolom, hogy mindannyiunkban van igény, hogy megismerjük a létezésünk legmélyebb rétegeit, határait és, hogy ki vagyok én. Ez egyfajta kutakodás a transzcendens vagy transzperszonális iránt. Minden krízis vagy elakadás, valamilyen szempontból egy spirituális elakadás is.
Hogy vetted észre, mennyire nyitottak az emberek erre a témára?
Itt azt fontos kiemelni, hogy nem ringatom magamat abba, hogy nekem egyáltalán nincsenek kognitív torzításaim, vagy, hogy elfogulatlan tudok lenni, de igyekszem figyelni arra, hogy ne az én hiedelemrendszereimet akarjam megtanítani másoknak. Inkább ezt a fajta kíváncsiságot próbálom átadni. Elmondom, hogy én miben vagyok jártasabb, de ezen kívül még nagyon sok irány létezik, amelyeken keresztül el lehet kezdeni kutatni a személyen túlit. Ami pedig a kérdést illeti, hogy mennyire nyitottak, én eddig azt vettem észre, hogy amikor elkezdünk dolgozni egy problémán, elakadáson, egy idő után a kliensek maguk hozzák fel a témát.
Elég sűrűn előkerül nálad az árnyékintegráció. Mesélsz erről?
Ez is a saját tapasztalataimból jön. Van például ez a jelenség, amit úgy hívunk spirituális hasítás, ami az útkeresőknek egy nagyon gyakori problémája, ahogy ismerkednek különböző hitrendszerekkel. Én ezt főleg a new age filozófiánál látom, hogy nem biztos, hogy rosszat akar, de nem feltétlenül alapos. A kutakodás szándéka nagyon sokszor egy jó irány, de ha túl hamar abbahagyjuk a válaszok keresését, megismerését, akkor nem leszünk elég alaposak. Az elmének van egy ilyen vagy-vagy természete. A személyiségfejlődésnek az egy nagyon szép indikátora, hogy minél inkább integráltak vagyunk, annál rugalmasabb a személyiség szerkezete, és annál jobban meg tudja tartani az egymással ellentétes igazságokat is.
Az árnyékintegráció kapcsán mindenképp meg kell említeni Jungot, aki úgy definiálta az árnyékot, hogy a személyiségünknek azon részei, amelyek a választott életformánkkal nem összeegyeztethetőek vagy más okból nem kívánatosak és ezért leválasztjuk magunkról. A coachingnál is látjuk, hogy bizonyos elakadásoknál is vannak önkorlátozó hiedelmek. És ezeknél az elakadásoknál feltehetjük azt a kérdést is vannak-e olyan minőségeink, amelyekkel szemben tudattalanul ítéletünk van? Az a mi árnyékunk, amiről mi még nem vettük észre, hogy mélységesen elítéljük másokban. Ez konkrétan a szocializációs folyamatounkkal jár együtt, amikor megtanuljuk, hogy mely személyiségjegyeink kívánatosak – melyek azok, amelyek segítenek a túlélésben–, és melyek azok, amelyek hátráltatnak. Amikor árnyékintegrációról beszélünk, mindig egy felborult egyensúlyról beszélünk. Az ember az belül nagyon sokféle, sokféle funkcióval, személyiségrésszel, ami mind a mi részünk. Amint elkezdünk úgy tenni, mintha “bárki” ezek közül nem jöhetne fel a “hajónk fedélzetére” (a tudatunk terébe), az a részünk onnantól kezdve a hajónk elsüllyesztésén fog dolgozni.
Vannak-e általános jelek, amik arra utalnak, hogy valaki elnyomja az énje bizonyos részeit?
Amit például férfiaknál (is) sokszor látok az a harag, agresszió, düh leválasztása teljesen. Ez jöhet egy gyermekkori traumából, ahol dolgunk volt egy agresszív egyénnel. De ha elnyomjuk magunkban a dühünket, agressziónkat, akkor annak az lehet a következménye, hogy például nem tudunk jól határokat húzni, nemet mondani. Hiszen ehhez kell egyfajta tűz. Amit nagyon gyakran látok még, az félelem a konfliktusoktól, dühtől, az asszertivitás bizonyos minőségétől, az intimitástól, sebezhetőségtől. Ha pedig kiégésról beszélünk, akkor gyakran előfordul, hogy van egy olyan énrészünk, amit én úgy hívok, hogy a “hajcsár”. Ami ilyenkor leválasztásra, vagy árnyékba kerül, azok a “nem hasznos” vagy “nem produktív” minőségek. Van ilyenkor egy nagyon erős belső hajcsár, ami nem feltétlenül rossz, hiszen ez az énrészünk, amelyik megcsinál dolgokat. Itt inkább az arra való képtelenség jelenik meg, hogy munka után letegyem a dolgokat. Minden egyes olyan perc, amit abban töltünk, hogy én nem csak egy bizonyos tulajdonságom vagyok, az önkéntelenül is létrehoz egy tudatos egot, és csökkenti a kizárólagos azonosulást az egyes részekkel, szerepszemélyiségekkel
Érdekes, hogy az árnyékról, sokaknak egyből negatív dolog jut eszükbe, pedig ez csak az egész része. Vajon miért esik ennyire nehezünkre mégis szembe nézni ezekkel a tulajdonságokkal?
Igen, sokszor a pozitív minőségek kerülnek árnyékba. Ilyen például, amikor a vidámság, annak látványos megélése esik nehezünkre. Például tegyük fel, hogy valaki egy nagyon merev, szabálykövető családból származik, ahol folyton viselkedni kellett, és a “viháncolás” nem volt megengedett. Akkor ez a tulajdonság, a felszabadult jókedv megjelenése nem csak magamban, de másokban is zavarni fog. És, hogy miért nehéz ezekkel szembenézni? Mert egyrészt ezekhez nagyon sok fájdalom tartozik. Minden, amit leválasztottunk, azt okkal tettük. Valahol a saját poklunkon való keresztüljutás, az a leválasztáson való keresztül jutás is. Ha szembenézek azzal, hogy bizonyos dolgokat miért nyomtam el magamban, az sokszor jár gyásszal, mert mondjuk ott történt velem valami olyan. Ezt pedig el kell siratni, mert eddig ezt nem engedted meg magadnak. Másrészt van az a jelenség is, hogy szeretnénk magunkat elsősorban jó embernek gondolni, és minden ami szerintünk ezzel nem összeegyeztethető, arra úgy gondolunk, mintha bennünk sohasem létezett volna. De ez nem igaz.
Erre társadalmilag is hajlamosak vagyunk. Minél inkább nem vagyok hajlandó ránézni a saját gyarlóságaimra, azok annál inkább törekedni fognak, hogy megmutassák magukat. Sokszor a legváratlanabb pillanatokban. Ez van a kollektív árnyékprojekcióknál is, amikor bizonyos társadalmi csoportokat kiválasztanak, és azt mondják a kollektívában nem kívánatos tulajdonságok, azok mind az ő hibájuk. Lásd második világháború.
Akkor az árnyék nem csak trauma útján, de mondjuk társadalmi nyomás hatására is létrejöhet?
Abszolút. Én azt szoktam mondani, hogy az árnyék az tanulás útján jön létre. Lehet gyors, hirtelen és fájdalmas, mint egy trauma, de lehet egy lassú tanulás is, ami mondjuk egy társadalmi kondicionálás, mint például egy iskolarendszer. Ha mondjuk úgy érzem, hogy ez a világ nem nyitott a kreativitásra, és engem csak hátráltatna, akkor ezt elnyomom magamban. Idővel pedig akár dühös is lehetek az ilyen típusú, kreativitásukat szabadon megélő emberekre.
Hogyan tudjuk integrálni az árnyékunkat?
Egy bizonyos szintig coachingban is tudunk ezzel foglalkozni – például a kitűzött célokat akadályozó árnyékrészek megismerése és a velük való “beszélgetés” ugyanúgy része a coachingfolyamatomnak, mint az önkorlátozó hiedelmekkel folytatott munka. Ha pedig igazán a mélyére akarunk nézni, akkor arra terápiát javaslok képzett (főként jungiánus szemléletű) pszichoteraputával. Azt gondolom, hogy az árnyékmunka az valahol egy élethosszon át tartó folyamat. Ha valaki olvassa most ezt az interjút, akkor viszont vannak olyan önreflektív kérdések, amit érdemes feltenni magunknak:
“Gondoljuk át, mi zavar a legjobban másokban: én vajon milyen élethelyzetekben vagyok ilyen?”
Ilyenkor fontos, hogy kellőképpen legyünk elfogadóak ebben az esetben, hiszen bár a belső kritikus egy sokszor fontos énrész, de az sem mi vagyunk – illetve nem csak az vagyunk. Próbáljuk nem elítélni magunkat, hanem kíváncsisággal fordulni afelé, ami kérdés által feljön. A tudattalan nem ostoba, oka és funkciója volt, amiért ezek a minőségek árnyékba kerültek.
Kapcsolatok esetében pedig érdekes lehet ez a kérdés: “mi az a tulajdonság, amit magamban nem szeretek, de partnerem/családtagom nagyon látványosan jeleníti meg. És mi az oka annak, hogy én nem szeretem magamban ezt a minőséget?”
“Ha pedig elfogadnám magamban ennek az oldalnak a létezését, lenne-e esély arra, hogy konstruktív módon hozzájáruljon az életemhez?”
Valahol ez az egész nem csak az egyéni egyensúly helyreállításáról szól, hanem a kapcsolatokéról is.
Tamás korábbi cikkét itt találjátok.
