„Trailbreaker”- ezt mondják szános berkekben az elsőre, aki utat vág a friss hóban. Én 2019 szeptemberében elindultam kiásni a magam útját, melyet csak remélni tudtam (tudok), hogy elvezet valahová, hogy közelebb jutok ahhoz a Judithoz, akinek születtem, és aki a lelkem mélyén él. Ahhoz az emberhez, aki valójában én vagyok.
Őszintén nem gondoltam volna pár évvel ezelőtt, hogy ennyire hektikus lesz az egészen addig kiszámítható életem. Pár hónapja még Norvégiára készültem teljes gőzzel, most pedig már Németország egy gyönyörű részén kezdeném újra a nem is tudom éppen merre tartó életemet.
Mikor a norvég konyháról írtam egy bejegyzést a blogomra, nem gondoltam volna, hogy lesz még egyszer annyi munícióm ezzel a témával kapcsolatban. Úgy látszik, ez a téma üldöz. Fel akar falni. Lássuk be, esélye van rá, mert sajnos én nem falom fel a norvég konyhát.
Február óta Európa és Norvégia északi csücskében dolgoztam, egy kempingben, először még csak két – három órát alamizsnáért (hozzátéve, hogy ez egyenlő volt az otthoni jogászi, 8 órás béremmel), aztán májustól már teljes állásban.
Mikor Rami rákérdezett augusztus végén, hogy készen állok-e újra az írásra, azt feleltem, mihelyt hazaérek szeptember elején Magyarországra, már állok is neki.
„Már megint hagytam magam. Megint túl kedves voltam, és emiatt megint én szívok, pedig már ezerszer megfogadtam, hogy többet nem leszek túl kedves, sőt, kedves sem akarok már egyáltalán lenni. Pláne nem külföldön.”
A szabadság érzésétől előbb-utóbb mindenki szenved. Van, aki azért, mert soha nem tudja meg, mit jelent az – az igazi, mindenre kiterjedő, totális szabadság, csak a számítógép mögül vágyakozik rá mohón; van, aki pedig azért, mert túl sok jutott neki belőle, és a sok lehetőség hirtelen teherré, rémálommá vált.
Eleinte jó ötletnek tűnt ez a cikk, aztán ahogy belekezdtem, elöntött a félelem, hiszen kiadom magamat, így sebezhetővé válok mások által. Miközben írtam és írtam a sorokat, elfogott a szorongás. „Aki feladja, nem is akarta soha igazán”,„Csak a vesztesek adják fel.” – visszhangozta fejemben a hang.
Magas sarkú, sportosan elegáns ruha, extravagáns külső és természetesen smink. Ez voltam én másfél évvel ezelőtt.
„Trailbreaker”- ezt mondják szános berkekben az elsőre, aki utat vág a friss hóban. Én 2019 szeptemberében elindultam kiásni a magam útját, melyet csak remélni tudtam (tudok), hogy elvezet valahová, hogy közelebb jutok ahhoz a Judithoz, akinek születtem, és aki a lelkem mélyén él. Ahhoz az emberhez, aki valójában én vagyok.
Őszintén nem gondoltam volna pár évvel ezelőtt, hogy ennyire hektikus lesz az egészen addig kiszámítható életem. Pár hónapja még Norvégiára készültem teljes gőzzel, most pedig már Németország egy gyönyörű részén kezdeném újra a nem is tudom éppen merre tartó életemet.
Mikor a norvég konyháról írtam egy bejegyzést a blogomra, nem gondoltam volna, hogy lesz még egyszer annyi munícióm ezzel a témával kapcsolatban. Úgy látszik, ez a téma üldöz. Fel akar falni. Lássuk be, esélye van rá, mert sajnos én nem falom fel a norvég konyhát.
Február óta Európa és Norvégia északi csücskében dolgoztam, egy kempingben, először még csak két – három órát alamizsnáért (hozzátéve, hogy ez egyenlő volt az otthoni jogászi, 8 órás béremmel), aztán májustól már teljes állásban.
Mikor Rami rákérdezett augusztus végén, hogy készen állok-e újra az írásra, azt feleltem, mihelyt hazaérek szeptember elején Magyarországra, már állok is neki.
„Már megint hagytam magam. Megint túl kedves voltam, és emiatt megint én szívok, pedig már ezerszer megfogadtam, hogy többet nem leszek túl kedves, sőt, kedves sem akarok már egyáltalán lenni. Pláne nem külföldön.”
A szabadság érzésétől előbb-utóbb mindenki szenved. Van, aki azért, mert soha nem tudja meg, mit jelent az – az igazi, mindenre kiterjedő, totális szabadság, csak a számítógép mögül vágyakozik rá mohón; van, aki pedig azért, mert túl sok jutott neki belőle, és a sok lehetőség hirtelen teherré, rémálommá vált.
Eleinte jó ötletnek tűnt ez a cikk, aztán ahogy belekezdtem, elöntött a félelem, hiszen kiadom magamat, így sebezhetővé válok mások által. Miközben írtam és írtam a sorokat, elfogott a szorongás. „Aki feladja, nem is akarta soha igazán”,„Csak a vesztesek adják fel.” – visszhangozta fejemben a hang.
Magas sarkú, sportosan elegáns ruha, extravagáns külső és természetesen smink. Ez voltam én másfél évvel ezelőtt.
