Úti cél kiválasztása
Balatonakarattyára több szempont miatt is esett a választásunk. Egyrészt azért, mert az egyik legközelebbi, ha nem a legeslegközelebbi pontja a Balatonnak Budapesthez, ahol lakunk. Más kérdés, hogy éppen az összes autópályán történt valami, így végül mégse annyi idő alatt értünk le, mint akartunk. De hozzáteszem, hogy a Waze alkalmazás életmentő tud lenni ilyen helyzetekben. Ugyan több időt autóztunk, mint szerettünk volna, de egyik dugóba se keveredtünk bele. És bár néha csak lestem hol a manóban vagyunk, de el kell ismernem, hogy zseniálisan lavírozott minket az applikáció az utak között, így folyamatos haladással végül másfél óra alatt értünk oda, viszont minden idegeskedés nélkül. (Egyébként nagyjából háromnegyed, maximum egy óra alatt lehet leérni normális esetben.) A második indok a közelség mellett, hogy ez az egyik kedvenc balatoni városom az elképesztő látványt nyújtó magaspartjával. A harmadik pedig a kávéfüggőségem, de máris mindent kifejtek részletesen.
Első megálló: The Rusty Coffeebox
Azt gondolom, amihez kávé téren a Balázsi házaspár hozzáér, abból rossz nem sülhet ki. Így lett az egyik fő balatoni célpontom bármikor és mindenkor a Rusty. Mindazon túl, hogy isteni specialty kávét adnak – ahogy azt már tőlük megszokhattuk minden kávézójukban – itt van egy hatalmas plusz is a sztoriban: belátni egész Balatont. Ez pedig valljuk be, sosem hátrány! Ráadásul most, hogy már közvetlenül nem lehet lemenni kocsival a magasparti sétányra és parkolni mellettük, így a füves placcra nyugágyakat helyeztek, amikbe süppedve merülhetünk el a végtelen kékségben. Azt kell, hogy mondjam, már csak ezért megéri lemenni Akarattyára.
Második állomás: víz, víz, vííííííííz
A hozzám hasonló vízimádó sellőknek ez a nyár várva várt pillanata. Kedves partnerem valószínűleg egy ponton már nem is tudta eldönteni, hogy nevessen rajtam, vagy aggódjon, hogy teljesen bolond nővel van dolga, de lényeg a lényeg, hogy remekül szórakoztunk a vízben, többek között azzal, hogy megpróbált bakot tartani én meg ugrálni róla. A szórakozásunk helyszínéül a Bercsényi strandot választottuk, ami ugyan fizetős, (a felnőtt belépő 700 Ft egész napra) de cserébe minden van, amire csak szüksége lehet az embernek. Találunk a parti öltöző hengerek mellett kiépített női és férfi öltözőt, mosdót, éttermeket, röpi pályát, egy apró kikötőt és vízi ugrálót is, aminek minden bizonnyal van valami speckó neve, de most nem jut eszembe.
Étkezésre én legjobb szívvel a kikötőhöz legközelebbi, szélső éttermet ajánlom, amit már volt szerencsém kétszer is kipróbálni, és még sosem okozott csalódást. Hekket rendeltünk sültkrumplival. Utóbbi enyhén fűszeres különlegesség volt, nem utolsó sorban pedig a kiszolgálás is mindig kiváló! A finom halacskát egy Dréherrel és egy meggyes Mort Subite-tal öblítettük, majd nagy örömömre növényi tejet is kaptam a kávémhoz, így gasztronómiai szempontból is teljesen elégedetten távoztunk.
Végső állomás: naplemente
Ha valaki Balatonakarattyára látogat, a naplementét kihagyni vétek. Nem viccelek! Miután kilubickoltuk magunkat másodszorra is, egy rövid száradás után magunkhoz vettünk némi itókát meg egy chipset, amit azért emelek ki mert magyar termék és most találkoztam vele először, de nagyon bejött! Csiki Csipsz a neve, a mottója pedig zseniális: tradíció és rock n’ roll. Ennyi. Engem ezzel meg is vettek. A tiltott Csiki sör manufaktúra ajánlásával kiadott ropogtatnivaló igazi parajdi sóval készült. Ez pedig itt a reklám helye, ezért ha mostantól a boltban ilyen chipset láttok, bátran válasszátok azt bármelyik másik márka helyett! Miután feltankoltunk nasival (mert hát azért egy-egy fagyi is lecsúszott természetesen) újra megcéloztuk a magaspartot – csakhogy keretes szerkezetű legyen a történetünk – és egy padra lehuppanva végignéztük a naplementét. Azt hiszem, kevés szebb dolog van a világon, mint a rózsaszín égbolton átsuhanó madársokaság, a lemenő nap fényében ringatózó vitorlások a vízen, és a sötét narancsra festett bárányfelhők a Balatont körbe ölelő hegyek között.
Hát ezek miatt az egyik legkedvesebb hely számomra Akarattya.
Fotók: Tajnay Dorottya
